Az internacionalista zsidók és Putyin 1. rész – A múlt tanulságai

Vlagyimir Putyinról tudható, hogy a politikai pozíciója elérésében nem kis szerepet játszott a KGB-s múltja. Ezen szervezet berkein belül elsajátította a kémkedés művészetét és annak fontos területeit, úgy mint az álcázást és elterelést. Igazság szerint azonban a cselvetés ilyen formái jobban jellemzőek az amerikai politikai rendszer szereplői közötti viszonyokra, mint bármilyen autokratikus uralomra a világon. Egy országban, ahol a kormányzatnak van némi ráhatása a médiára, a vezetők őszintébben beszélhetnek anélkül, hogy ki lennének szolgáltatva az ellenzéknek és az önjelölt médiamágnásoknak.

Ezzel szemben az USA-ban és Nagy-Britanniában nagyon oda kell figyelniük a politikai hatalmasságoknak, hogy mit mondanak és hogyan, vagy azon kapják magukat, hogy széttépik őket az újságírók, akik lesben állnak, várva a legkisebb “politikailag nem korrekt” megszólalásokra.

Ezért tehát az anglo-amerikai politikai tengelynek és az atlantista csatlósaiknak nagyon megfontoltan kell mondaniuk bármit, nehogy abból a végén az jöhessen ki, hogy bírálni merészelték a zsidó világhatalom ranglétrájának akár a legalacsonyabb lépcsőfokán állókat is. Példaképp vizsgáljuk meg Ken Livingstone esetét, aki London polgármestere volt 1981-1986 és 2000-2008 között. Egy zsidó riporter egyszer nem megfelelő stílusban beszélt vele egy interjú során, mire Livingstone hasonló stílusban reagált, kritizálva a riporter stílusát. Másnap a helyi zsidó kisebbség képviselői és az újságok zsidó politikai rovatvezetői megvádolták a zsidó szenvedések világháború alatti lekicsinyítésével, és a holokauszt leegyszerűsítésével. Mindezt csak azért, mert kritizált egy zsidó riportert. Nem sokkal utána megfenyegették, hogy elmozdítják a pozíciójából, annak ellenére, hogy a választásokon hatalmas többséggel nyert.

Természetesen meg kell értenünk, hogy a zsidó riporter, mint olyan, a “politikai korrektség” (mind tudjuk ez mit is jelent) kikényszerítésének az első bástyája. Ő a zsidó világhatalom inkvizítora és rendőre, egy személyben. Egy ilyen díszpéldány kritizálása gyakorlatilag egyenértékű egy valós, állományban levő rendőr megsértésével és megalázásával a média szemében.

A bevezető után már megérthetjük, hogy Putyin egy sokkal hatalmasabb bűnt követett ez a zsidó média szemében. Ő ugyanis orosz. Nem csak orosz, hanem orosz patrióta. Annak ellenére, hogy politikai machinációk sorozatán keresztül jutott el oda, ahol jelenleg van, ez alatt az idő alatt több befolyásos zsidó szövetségese is volt, hiszen a 90-es évek Oroszországában a hatalomba csak az ő kegyeiken keresztül vezetett az út. Azonban Putyinban végig ott lapult az igazi orosz lélek, a hazafi, csak arra várva, hogy végre felfedhesse magát.

Tehát Putyin eljátszotta a Nagy Játékot. Tagadhatatlanul mintát vett Sztálinról. Annak ellenére, hogy Sztálin remekül illeszkedik a korai cionbolsevik forradalom zsidó miliőjébe a zsidó feleségével, és a zsidó barátaival, ne felejtsük el, hogy Sztálin maga grúz volt, és tökéletesen tisztában volt azzal, hogy soha nem férne bele a legbelső zsidó körbe, akik Lenin halála után úgy köröztek a megüresedett “trón” felett, akár a keselyűk. Trockij, Radek, Kamenov, Szverdlov mind-mind a “jó” vérvonalból származtak. Nem számoltak Sztálinnal, mint potenciális ellenféllel, meg ha észre is vették, arra gondoltak, hogy “Ki ez a magányos gój, hogy szembeszegüljön velünk?”. Mikor végre meglátták Sztálin igazi arcát, mér késő volt.

Ez mára már egy legendás szelete a történelemnek. A bolsevik zsidók ádázul küzdenek egymás ellen a hatalomért, közülük is Trockij (Bronstein) a kiemelkedő versenyző, és mivel Sztálin volt köztük az egyetlen nem zsidó, így úgy gondolták, hogy kaphat némi rendőri hatalmat, mivel nem jelent veszélyt rájuk nézve. Valójában Sztálin segített nekik eliminálni a másikat, és a végén ő emelkedett felül, mint nevető utolsó. A 20-as és 30-as évek tisztogatásai azonban Sztálin számára sok haszonnal jártak, hiszen a bolsevik hatalmi zsidó klikkek gyakorlatilag egymást irtották ki. Sztálin okos előrelátással nem távolított el minden zsidót a kormányzati pozíciókból, sőt, egyéb befolyásos posztokon is maradtak még zsidók bőven. A legemlítésreméltóbb Lázár Kaganovics volt. Sztálin emellett még titokban nekikezdett az “újraoroszosítási” programjának, aminek első állomása a kormányzati szervek voltak. Nagyon jól tudta, hogy a háborút Hitler ellen nem nyerheti meg, csak akkor, ha feléleszti a népben újra az orosz hazafias szellemet. Mindez idő alatt kéznél tartott pár előre betanított siránkozó zsidót, hogy a világszerte ismert cionzsidó és szovjet összeborulás továbbra is hihető maradjon.

Néhány befolyásos és odafigyelő zsidó azonban kiszúrta, hogy mi folyik a Szovjetunióban, de sokat tenni ellene nem tudtak, mert szükségük volt Sztálinra annak érdekében, hogy megtörjék a számukra legnagyobb ellenségnek tartott nemzetiszocialista Németországot.

A bolsevikok lecserélték az orosz himnuszt az Internacionáléra. Sztálin újra elővette a régi himnusz dallamait, és abból lett az általunk is ismert szovjet himnusz. Az orosz társadalmi előrelépésnek Sztálin alatt ismét a teljesítmény lett a mértékegysége, nem pedig a Lenin-érára jellemző zsidó “törzsi” hűség. Az oroszok elképesztő sebességgel emelkedtek a ranglétrákon, és foglaltak el katonai és egyéb kormányzati kulcspozíciókat, és a háború végére, az addigi zsidó hatalmi elit megtört. A törés ellenére még mindig felülreprezentálva volt a számuk a vezetésben a nemzetiségi arányukhoz képest, de ez a szám már jóval kisebb volt, mint a háború előtti. Az oroszok számára az inspirációt már az “Orosz anyácska”, a haza megvédése jelentette, nem holmi üres nemzetközi munkásösszefogásról szóló szólamok. Mindezen eredmények ellenére az akkori Oroszország még mindig meg volt nyomorítva és terhelve a zsidókommunista rendszer korrupt mivolta által, és emiatt ez a téves marxista gazdaságpolitikán alapuló rendszer sose volt képes az orosz embereknek biztosítani az igazi fejlődést, amit megérdemeltek volna.

Sok hangadó zsidó média szerint Sztálin egy “végső megoldást” agyalt ki az orosz zsidók számára, egy áttelepítés formájában, amit már Nagy Katalin cárnő is megtett egy “elszigetelt kitelepítés” formájában. Ez annyira nem tetszett az akkori Szovjetunióban élő zsidóknak, hogy Sztálin zsidó orvosai és a szintén zsidó Lázár Kaganovics összefogtak, és meggyilkolták Sztálint, még mielőtt végrehajthatta volna a tervét. Kaganovics még dicsekedett is az unokaöccsének azzal, hogy ő [Kaganovics] és a testvére, Rózsa (aki orvos volt) mérgezték meg Sztálint, azzal a trükkel, hogy kicserélték az szívgyógyszerét egy olyanra, ami képes volt szívrohamot előidézni. Sztálin köztudottan szívrohamban halt meg.

Amikor a gój kommunista, Nyikita Hruscsov 1957-ben a Szovjet Pártkongresszuson megvádolta Kaganovicsot azzal, hogy a “karrierje” alatt 20 millió orosz halálában segédkezett, Kaganovics ezt még csak meg sem próbálta tagadni, sőt, ehelyett azt válaszolta Hruscsovnak, hogy “A te kezedhez is vér tapad elvtárs.” Hruscsov azonban kiemelte, hogy ő a háborúban volt kénytelen embereket ölni a hazáért, amíg Kaganovics volt az, aki a tömeges kivégzéseket és a Gulág rendszert megtervezte, majd ezeket a parancsokat végre is hajtatta.

Ha tetszett a kis történelmi áttekintésünk, olvassa el a második részt is, “Út a hatalomba” címmel.

Nagy Kálmán – Hídfő.net