A Hitszegő

- Inspektor úr, kérem, két kis csecsemőnk már meghalt, és olyan nagyon szegények vagyunk. - Apostate-03

– Elbeszélés – Írta: Jack London –

A munka vár, Uram, segíts,
Hogy jól dolgozzam máma is.
S ha meghalnék, én Istenem,
Kérlek, munkám rendben legyen.
                                              Ámen.

– Johnny, ha nem kelsz fel, nem kapsz enni.

A fenyegetés nem hatott a fiúra. Aludt tovább; csökönyösen ragaszkodott hozzá, védelmezve bódulatát, ahogy az álmodozó harcolt az álmaiért. Ujjait ernyedten ökölbe hajlítva, bágyadtan, görcsös rándulásokkal bele-belebokszolt a levegőbe. A csapásokat az anyjának szánta, aki azonban gyakorlottan hajolt félre az ökle elől, és tovább rázogatta a fia vállát.

– Hagyjál békén!

Rekedten, halkan, az álom mélységeiből indult el a kiáltás, aztán meredeken, akár a fal, tört fel a magasba, harcos szenvedéllyé tornyosulva, és végül kivehetetlen vinnyogásban halt el. Állati üvöltés volt, egy meggyötört lélek véghetetlen tiltakozással és kínnal teli jajkiáltása.

Az anyja azonban nem vett róla tudomást. Szomorú szemű, fáradt arcú asszony volt, aki hozzászokott már ehhez a feladathoz, amit élete minden napján el kellett végeznie. Megmarkolta a takarót, és megpróbálta lerántani az ágyról, de a fiú, aki erre felhagyott a hadonászással, kétségbeesetten kapaszkodott bele. A kis kupacba göngyölödött test már az ágy végében feküdt, de még akkor is a takaró alatt. Az anyja ekkor megpróbálta földre rántani az egész ágyruhát. A fiú ellenállt. Az asszony nekidurálta magát. Ő volt a súlyosabb, és végül megbirkózott az ágyruhával és a fiúval; a gyermek ösztönösen húzódott a takaró után, hogy védje magát a szoba hidegétől, amely a testébe mart.

Amikor az ágy szélére ért, egy pillanatra úgy tűnt, fejjel előre fog a padlóra zuhanni. Ekkor azonban felriadt benne az eszmélet. Fölegyenesedett, s egy pillanatig veszedelmesen inogva egyensúlyozott az ágy peremén. Aztán talppal ért földet. Az anyja abban a pillanatban vállon ragadta, és rázni kezdte. A fiú ökle ismét csapdosott, most már több erővel és pontosabban. De ugyanakkor a szeme is kinyílt. Az asszony eleresztette. Fölébredt.

– Jól van – mondta a fiú.

Az anyja fölkapta a lámpát, és sietve kiment. Fia sötétben maradt.

– Meg fognak büntetni – szólt vissza az asszony az ajtóból.

A fiút nem akadályozta a sötétség. Belebújt ruhájába, aztán kiment a konyhába. Csenevész, könnyű testű gyerekember volt, de a lépte ólmos, nehézkes. Pipaszár lába, érthetetlen mód, a saját súlyát is alig vonszolta. Betört fenekű széket húzott az asztalhoz.

– Johnny! – rivallt rá az anyja.

A fiú erre azonnal fölugrott a székről, és szó nélkül a vízcsaphoz ment. Zsíros, szennyes falikút volt. A lefolyóból bűz szállt fel. A fiú észre sem vette. Az ő szemében az volt a természet rendje, hogy a vízvezeték bűzlik, s az is a természet rendjéhez tartozott, hogy a szappan fekete a mosogatólétől, és nem akar habzani. Nem mintha nagyon sikálta volna. Egy-két loccsantás megtette a csap hideg folyóvizéből. Fogat nem mosott. Igaz, nem is látott még fogkefét soha életében, és arról sem volt tudomása, hogy élnek a földön olyan emberi lények, akik ekkora botorság bűnében vétkesek és fogat mosnak.

– Legalább napjában egyszer figyelmeztetés nélkül is megmosakodhatnál – korholta az anyja.

Törött fedőt szorítva az edényre, két csésze kávét töltött ki. A fiú nem válaszolt, mivel ez állandó civakodás tárgya volt közöttük, és ebben az egy dologban az anyja nem engedett. “Napjában egyszer” kötelező volt megmosni az arcát. Megtörülközött a nyirkos, piszkos, rongyos, zsírtól ragadós törülközővel, amelyről apró szálacskák tapadtak az arcára.

– Mennyivel jobb volna, ha kicsit közelebb laknánk – mondta az asszony, és az asztalhoz ült. – Megteszek mindent, ami tőlem telik. Te is tudod. De hát nem mindegy, hogy azt az egy dollárt megtakarítjuk-e a lakbéren, meg aztán itt tágasabban vagyunk. Te is tudod.

A fiú alig figyelt rá. Annyiszor hallotta már. Ennél messzebb sohasem kalandoztak el az anyja gondolatai, és mindig visszakanyarodtak arra a megpróbáltatásra, amit az mért rájuk, hogy messze laknak a gyártól.

– Egy dollárért sok ennivalót kapni – jegyezte meg a fiú a közmondások tömörségével. – Inkább kutyagolok, csak a kaja legyen meg.

Kapkodva evett, csak félig rágta meg a kenyeret, aztán kávéval öblítette le az őrletlen falatokat. Ezt a forró, iszapos lét mondták kávénak. És Johnny hitte is, hogy ilyen a kávé – a jó kávé. Sok illúziója ezenkívül már nem volt az életről. Valódi kávét még sohasem ivott.

A kenyér mellé kis darab hideg disznóhús is járt. Anyja újra teletöltötte a fiú csészéjét kávéval. Johnny az utolsó kenyérfalatokat majszolta, és szeme már azt kereste, mi jön még. Az anyja elkapta ezt a kérdő pillantást.

– Ne légy mohó, Johnny – szólt rá. – Már megkaptad a részed. A testvéreid kisebbek nálad.

Johnny nem válaszolt a korholásra. Nem volt beszédes természetű. És a többet váró éhes pillantás is eltűnt szeméből. Szörnyű volt panasztalan türelme, akárcsak az az iskola, amely megtanította rá. Kiitta a kávét, keze fejével megtörölte a száját, és föltápászkodott.

– Várj csak egy pillanatra – szólt sietve az anyja. – Azt hiszem, futja még egy szeletre ebből a kenyérből, egy vékonyka szeletkével.

Mozdulatai, akár egy szemfényvesztőé. Látványosan végigjátszotta a kenyérszelést, aztán fogta a kenyeret, a szelettel együtt visszarakta a kenyérdobozba, és a maga két szelete közül az egyiket tette oda a fia elé. Azt hitte, hogy sikerült megtévesztenie, a fiú figyelmét azonban nem kerülte el a kézmozdulat. Mindazonáltal röstelkedés nélkül elvette. Azzal igazolta magát maga előtt, hogy örökösen betegeskedő anyja amúgy is kisétkű.

Az anyja ekkor észrevette, hogy a fia szárazon falja a kenyeret; kinyúlt, és bögréjéből a fiáéba töltötte a kávét.

– Ma reggel valahogy nem esik jól a gyomromnak – magyarázta.

Hosszan visító, távoli sípszó állította talpra őket. Az asszony a polcon álló ébresztőórára pillantott. Fél hatot mutatott. A gyári világ még csak akkor ébredezett. Kendőt kerített a vállára, ócska, kopott, formátlan kalapot tett a fejére.

– Szedhetjük a lábunkat – mondta. Lecsavarta a lámpát, és belefújt az üvegébe.

Kibotorkáltak, aztán lementek a lépcsőn. Tiszta, hideg idő volt, s Johnny megborzongott a kinti levegő első érintésére. A csillagok még teljes fényükben ragyogtak az égen, és sötétség borította a várost. De Johnny és az anyja csak csoszogva szedték a lábukat. Hiányzott izmaikból a buzgóság, hogy fellendítse lábukat a földről.

Tizenöt néma perc múltán az asszony elfordult jobbra.

– El ne késs – hangzott utolsó intése a sötétből, amely hamarosan elnyelte.

Johnny nem válaszolt, csak ment kitartóan. A gyárnegyedben mindenfelé ajtók nyíltak, és a fiú kisvártatva már csak egy volt a sötétben törtető seregből. Épp akkor lépett be a gyárkapun, amikor újra felhangzott a sípszó. Kelet felé pillantott. Sápadt fény kúszott a háztetők cikcakkos vonala fölé. Ennyit látott a napból, aztán hátat fordított neki, és beállt a társai közé.

Elfoglalta a helyét a sok hosszú gépsor egyikében. Előtte, kis orsókkal teli láda fölött, nagy orsók pörögtek sebesen. Ezekre kellett felvetni a kis orsókról lefutó jutaszálat. A munka egyszerű volt. Csak gyorsaság kellett hozzá. Olyan gyorsan elfogyott a szál a kis orsókról, és olyan sok nagy orsó volt, hogy nem maradtak tétlen percei.

Gépiesen dolgozott. Valahányszor egy kis orsó megürült, baljával fékezve megállította a nagy orsót, és ugyanazzal a mozdulattal hüvelykujja és mutatóujja közé csípte a szál röpködő végét. Ugyanakkor a jobb kezével felkapta az újabb kis orsó szálának szabad végét. Ezeket a mozdulatokat egyszerre és sebesen végezte mindkét kezével. Aztán egyet villant a keze, takácscsomóval összekötötte a két szálat, és eleresztette az orsót. Nem nagy mesterség takácscsomót kötni. Egyszer azzal dicsekedett, hogy akár álmában is tudna. És bizony néha meg is esett vele, hogy egyetlen éjszakai álomban hosszú évszázadok robotját élte át, végtelen sorban kötözve a takácscsomókat.

Némelyik fiú hanyag volt, és nem mindjárt cserélte ki a lefutott kis orsókat, amivel az időt pocsékolták: a gépet is hiába járatták. Arra volt a felvigyázó, hogy ezt megelőzze. Egyszer Johnny szomszédját is rajtakapta, és azon nyomban meg is pofozta.

– Vegyél példát Johnnyról, te miért nem tudsz olyan lenni, mint ő? – kérdezte a felvigyázó haragosan.

Johnny orsói teljes sebességgel pörögtek, de a közvetett dicséretre mit sem érzett. Volt ugyan idő, amikor… de az már régen, nagyon régen volt. Fásult arcának kifejezéstelen közönye mit sem változott, amint azt hallgatta, hogyan állítják tündöklő például mások elé. Ő volt az eszményi munkás. Ezt maga is tudta. Már nemegyszer mondták neki. Valóságos közhely lett ez, és számára már különben sem jelentett semmit. Tökéletes munkásból tökéletes géppé alakult át. Ha csinált is selejtet, csak mindig a gép, sohasem a maga, mindig a silány anyag hibájából. Amiként a tökéletes tűvágó sem vághat tökéletlen tűket, ő sem hibázott soha.

És nem is csoda. Amióta az eszét tudta, mindig bensőséges kapcsolatban volt a gépekkel. Szinte összenőtt a gépekkel, hiszen mindig is gépre szánták. Tizenkét éve, épp ebben a szövőgyárban, kis izgalom futott át a géptermen. Johnny anyja elájult. Lefektették a padlóra a vijjogó gépek között. Néhány idősebb asszonyt odahívtak hozzá a gépétől. A művezető segédkezett. És néhány perc múltán eggyel több lélek volt a gépteremben, mint ahányan reggel beléptek az ajtaján. Johnny volt az, aki a szövőgépek zuhogó, zakatoló hangjával a fülében jött a világra, és első lélegzetével a szállongó pihékkel telített, sűrű, párás, meleg levegőt szívta be. Már élete első napján köhécselt, hogy kivesse tüdejéből a pihéket; és köhögött azóta is, és ugyanezen okból.

A Johnny mellett dolgozó fiú hüppögve szipogott. Arcát eltorzította a felvigyázó elleni gyűlölet, aki a távolból most is rajta tartotta fenyegető pillantását; most azonban minden orsó fonallal pörgött. A fiú szörnyű átkokat ordított az előtte pergő orsóknak; de hangja két méterre sem ért el, beleütközött a lármába, s az úgy zárta magába, akárha fal volna.

Johnny minderre ügyet sem vetett. Megszokta, hogy tudomásul vegye a dolgokat. S különben is, az ismétlődés egyhangúvá tesz mindent, s az előbbihez hasonló esetnek is számtalanszor volt már tanúja. Dacolni a felvigyázó akaratával szemben éppoly értelmetlennek tűnt, mintha egy géppel akarna szembeszegülni. A gépeket arra szerkesztik, hogy egy bizonyos mód működjenek, és ezáltal bizonyos feladatokat teljesítenek. A felvigyázóval sincsen ez másképpen.

Tizenegy órakor izgalom támadt a teremben. Valósággal természetfölötti módon, az izgalom egyszerre szétterjedt az egész helyiségben. A féllábú fiú, aki Johnny másik oldalán dolgozott, gyorsan egy üres orsós kocsihoz bicegett. Belebújt, és mankóstul, mindenestül eltűnt szem elől. A gyár főfelügyelője jött. Egy fiatalember kísérte. A fiatalember jólöltözött volt, és keményített inget viselt – úriember: ahogy Johnny osztályozta az emberiséget. Az “inspektor”.

Végigsétált a termen, és fürkészően nézte a fiúkat. Néha megállt, és kérdéseket tett fel. Ilyenkor kénytelen volt teli torokból ordítani, miközben mulatságosan eltorzult az arca az erőlködéstől, hogy megértesse magát. Fürge szeme felfigyelt a Johnny mellett gazdátlanul álló gépre, de nem szólt. Johnnyn is megakadt a tekintete, és hirtelen megtorpant. Karon ragadta a fiút, és egy lépést hátravonta a géptől; meghökkent kiáltással eresztette el a karját.

– Jó sovány – nevetgélt a főfelügyelő idegesen.

– Csont és bőr – hangzott a válasz. – Nézze meg ezt a lábat. Angolkóros… még csak kezdődő, de már megtámadta. Epilepsziában fog meghalni, vagy ha nem, hát csak azért, mert a tüdőbaj már előbb elviszi.

Johnny hallotta, mit mond, de nem értette. És a jövendő bajok nem érdekelték. Ezeknél sokkal nagyobb és azonnali baj fenyegette most. Az inspektor.

– Nos, kedves fiam, szeretném, ha az igazat válaszolnád – mondta az inspektor, azaz inkább kiáltotta a fiú füléhez hajolva, hogy az meghallja a szavait. – Hány éves vagy?

– Tizennégy – hazudta Johnny, teli torokból. Olyan hangosan üvöltve hazudott, hogy száraz, metsző köhögés szakadt fel belőle a hangra, amitől levált a tüdejéről a reggel óta rárakódott pihe.

– Legalább tizenhatnak látszik – mondta a főfelügyelő.

– Vagy hatvannak – vágott vissza az inspektor.

– Mindig ennyinek látszott.

– Mióta? – csattant föl az inspektor kérdése.

– Régóta már. Nem öregszik.

– Vagy nem fiatalodik, úgy is mondhatnám. Gondolom, egész idő alatt itt dolgozott, nemdebár?

– Hol igen, hol nem, de ez még az új törvény előtt volt – tette hozzá a főfelügyelő sietve.

– Az a gép üres? – kérdezte az inspektor a Johnny mellett álló, kezelő nélküli gépre mutatva, amelynek félig teli orsóiból tébolyultan röpködött a szál a levegőben.

– Úgy látszik. – A főfelügyelő magához intette a felvigyázót, beleüvöltött a fülébe, és a gépre mutatott. – Üres. – jelentette az inspektornak a választ.

Továbbhaladtak, és Johnny folytatta a munkát, megkönnyebbülve, hogy elhárult a veszély. A féllábú fiú nem volt ilyen szerencsés. Az éles szemű inspektor kihalászta az orsós ládából. A fiú ajka reszketett, és látszott a tekintetén, hogy óriási és helyrehozhatatlan szerencsétlenség érte. A felvigyázó meglepetten nézte, mintha először látná a fiút. A főfelügyelő arcán megdöbbenés és bosszúság.

– Ezt a fiút ismerem – mondta az inspektor. – Tizenkét éves. Csak az idén három gyárból bocsátottam már el. Ez a negyedik.

A féllábú fiúhoz fordult:

– Megígérted és becsületszavadat adtad, hogy iskolába fogsz járni.

A fiúból kitörtek a könnyek.

– Inspektor úr, kérem, két kis csecsemőnk már meghalt, és olyan nagyon szegények vagyunk.

– Mitől köhögsz ennyire? – kérdezte az inspektor olyan hangon, mintha valami bűnnel vádolná.

És a féllábú fiú is úgy felelt, mint aki a bűnösségét tagadja: – Semmi az egész. Csak a múlt héten kicsit megfáztam. Ennyi az egész, inspektor úr, kérem.

Végül a féllábú fiút magával vitte az inspektor, sarkában a felháborodottan tiltakozó főfelügyelővel. Ismét egyhangúság ülte meg a termet. Apránként elfogyott a hosszú délelőtt és a még hosszabb délután, és a sípszó a munkaidő végét jelezte. Már leszállt a sötétség, amikor Johnny kilépett a gyárkapun. Míg ő odabenn volt, a nap aranylétráján felkúszott az égre, elárasztotta a világot kegyes melegével, aztán ismét alászállt, és eltűnt nyugaton a háztetők cikcakkos vonala mögött.

A vacsora volt az egyetlen étkezés, amelynél az egész család együtt ült – az egyetlen alkalom, amikor Johnny kistestvéreivel találkozott. Számára csakugyan nem volt ez több találkozásnál, hiszen ő már olyan öreg volt, testvérei pedig olyan elszomorítóan fiatalok. Nem volt türelme csintalan és elképesztő fiatalságukhoz. Nem értette. A maga fiatalsága már túlságosan messzire maradt mögötte. Olyan volt, akár valami ingerlékeny vénember, és bosszantotta bohó gyerekességük, ami az ő szemében felháborító ostobaság volt. Hallgatagon tűnődött vacsorája fölött, és azzal a gondolattal vigasztalódott, hogy hamarosan nekik is dolgozniuk kell majd. Az majd meghozza az eszüket, lecsillapítja őket, és akkor ők is nyugodtak és méltóságteljesek lesznek, akárcsak ő. Mint minden ember, Johnny is magát tette meg mércének, amihez a világmindenséget mérte.

Míg az étkezés tartott, anyja végtelenül ismételgetve, különféle módokon megint elmondta, hogy ő mindent megtesz, ami tőle telik; végül már megkönnyebbülés volt, amikor elfogyott a sovány étel, és Johnny kilökte maga alól a széket, és fölállt. Egy percig tétovázott az ágy és az ajtó között, aztán végül kilépett a ház elé. Nem ment messzire. Leült a lépcsőre, térdét felhúzta, szűk vállát előretolva, könyökét a térdére támasztotta és állát a tenyerébe.

Csak ült és nem gondolkodott. Pihent. Öntudata már szinte aludt. Kistestvérei kijöttek utána, és a többi gyerekkel együtt lármás játékba fogtak körülötte. A sarki villanylámpa világította meg hancúrozásukat. Bátyjuk ingerlékeny és könnyen dühbe jön, ezt tudták, a kaland igézete mégis arra csábította őket, hogy kikezdjenek vele. Kézen fogták egymást, odaálltak elébe, és a dal ritmusára illegetve magukat, csúfolódó éneket fújtak az arcába. Eleinte csak egy-egy káromkodást vakkantott rájuk, amiket a művezetőtől tanult el. Minthogy ezzel nem ért célt, hogy őrizze a méltóságát, csökönyös hallgatásba süppedt.

Will öccse volt a főkolompos, aki most múlt tízéves, és közvetlenül őutána következett. Johnny semmiféle gyengédséget nem érzett iránta. Az életét már régóta megkeserítette, hogy örökösen fel kellett áldoznia magát Will kedvéért, mindig neki kellett engednie. Szilárdan belefészkelte magát az érzés, hogy noha Will sokkal tartozik neki, hálátlansággal fizeti ki. Valamikor, a homályba vesző múltban, amikor még ő is játszott, a játékra való idejének java részét elvette az, hogy Willre kellett vigyáznia. Will akkor még csecsemő volt, anyjuk pedig akkor is, akárcsak most, napközben a szövödében dolgozott. Johnnyra jutott nemcsak az apuka, de az anyuka szerepe is.

Willen meg is látszott bátyja önfeláldozása és önzetlensége. Jó felépítésű, rakoncátlan gyerek volt, olyan magas, mind a bátyja, és súlyra még nagyobb is nála. Mintha Johnny életereje is valamiképp átvándorolt volna az öccsébe. És a kedve is. Johnny fásult volt, elgyötört, nehézkes, öccsét meg majd szétvetette a túláradó életkedv.

Egyre hangosabb lett az ingerkedő gajdolás. Will a tánc közben egyre közelebb hajolt Johnnyhoz, és a nyelvét öltögette rá. Ekkor egyszerre kinyúlt Johnny karja, és nyakon ragadta az öccsét. Másik kezével csontos ökle ugyanekkor az arcába csapott. Szánalmasan csontos ököl volt, de az ütése kemény, amint azt a fájdalmas visítás jelezte. A többi gyerek rémült kiáltásban tört ki, Johnny húga, Jennie pedig berohant a házba.

Johnny ellökte magától Willt, vadul a sípcsontján rúgta, aztán újra megragadta, és arccal a földre vágta. És el sem eresztette, amíg egynéhányszor bele nem verte az orrát a porba. Ekkor érkezett meg anyjuk, az anyai aggodalom és harag vérszegény forgószeleként.

– Hát mért nem bír békén hagyni? – felelte Johnny a szidásra. – Nem látja, hogy fáradt vagyok?

– Én is vagyok olyan nagy, mint te – feleselt Will dühösen az anyja karjai közül, vértől, könnytől, portól maszatos arccal. – Most már én is vagyok olyan nagy, mint te, és még sokkal nagyobb is leszek tenálad. És jól el foglak verni, majd meglátod!

– Dolgoznod kellene már, ott mutasd meg, hogy milyen nagy legény vagy – vicsorgott Johnny. – Ez a te bajod. Már rég munkába kellene járnod. Csak anya nem enged.

– De hiszen még kicsi – tiltakozott az anyjuk. – Olyan kisfiú még.

– Én még annyi sem voltam, mint ő most, amikor dolgozni kezdtem.

Johnny még nyitotta a száját, hogy további hangot adjon méltatlankodásának, aztán becsukta szótlanul. Komoran sarkon fordult, és visszament a házba, az ágyába. A szoba ajtaja nyitva állt, hogy a konyhából bejöjjön a meleg. Ahogy a félhomályban vetkőzött, hallotta, hogy anyja az egyik szomszédasszonnyal beszélget, aki átszaladt látogatóba. Az anyja sírt, és a szavait meg-megszakította a szipogás.

– Nem tudom elképzelni, hogy mi lelhette ezt a Johnnyt – hallotta anyja szavait. – Azelőtt sohasem volt ilyen. Olyan angyali türelme volt.

– Persze, tudom én, hogy nagyon jó fiú ő most is – tette hozzá sietve, hogy mindjárt meg is védje a fiát. – Dolgozik rendesen, és hát bizony kicsit túlságosan korán ment dolgozni. De nem az én hibám volt. Én megteszek mindent, ami tőlem telik. Az egyszer biztos.

Hosszas szipogás a konyhából, és Johnny ezt mormolta maga elé, miközben szeme álomra csukódott: – Azt elhiszem, hogy rendesen dolgozom.

Másnap reggel anyjának ismét erőnek erejével kellett kiszakítania az álom szorításából. Aztán következett a silány reggeli, a bandukolás a sötétben, és a nappal első sápadt hunyorítása, amikor Johnny a gyárkapun belépve hátrafordult, hogy egy pillantást vessen keletre. Újabb nap jött, aztán megint egy, és teltek a napok, és minden nap egyforma volt.

És mégis volt változatosság is az életében – valahányszor munkahelyet változtatott, vagy megbetegedett. Hatéves korában apja és anyja is volt egy személyben Willnek meg a még nála is kisebb testvéreinek. Hétéves korában dolgozni ment. Csévézte a fonalat. Nyolcéves korában másik gyárba ment. Csodálatosan könnyű munkát kapott. Csak ülnie kellett, kezében kis pálcikával, és irányítania az előtte elfolyó szövetpatakot. A szövetpatak egy gép torkából ömlött elő, átbukott egy tüzes hengeren, aztán folyt tovább máshova. Ő azonban mindig csak egy helyben ült, és soha nem ért el hozzá a napvilág; feje fölött gázláng világított, és maga is csak alkatrésze volt a gépezetnek.

Párás hőségben kellett ülnie, de azért szerette ezt a munkát, mert akkor még fiatal volt, és még voltak álmai meg illúziói. És gyönyörűséges álmokat látott, ahogy nézte a végtelen folyamban ömlő gőzölgő szövetpatakot. De ehhez a munkához nem kellett erőfeszítés, a fejét sem kellett használnia, és idővel egyre kevesebbet álmodott; ellustult, eltompult a lelke. Viszont két dollárt keresett vele, és ez a két dollár jelentette a határt az éhhalál és a kóros rosszultápláltság között.

De amikor kilencéves lett, elvesztette a munkáját. A himlő miatt. Fölépülése után egy üveggyárban kapott munkát. Jobban fizették, és a munkája is olyan volt, hogy ügyességet kívánt. Darabbérben dolgozott, és minél ügyesebb volt, annál többet keresett. Itt volt, ami ösztönözze. És ez az ösztönzés kiváló munkást nevelt belőle.

Egyszerű munka volt. Üvegcsék nyakába kellett üvegdugókat kötöznie. Madzaggombolyag a derekán, térde közé fogta az üveget, hogy mindkét kezét használhassa. Ülve, előrehajolva, naponta tíz óra hosszat meggörnyesztette keskeny vállát, és összeszorította szűk mellkasát. Ez nem tett jót a tüdejének, viszont naponta háromszáz tucat üveg nyakába kötözte bele a dugót.

A főfelügyelő nagyon büszke volt rá, és minden vendéget őhozzá vitt, hogy megbámulják. Tíz óra alatt háromszáz tucat üvegcse ment át a keze között. Ez annak a jele volt, hogy gépi tökélyre fejlesztette magát. Minden felesleges mozdulatot kiküszöbölt. Sovány karjának és vékonyka ujjainak minden mozdulata gyors volt és pontos. Feszült figyelemmel dolgozott, ami arra vallott, hogy ideges lett. Éjszakánként álmában is meg-megrándultak az izmai, és nappal sem tudott elernyedni, megpihenni. Tovább dolgozott benne a feszültség, és az izmai tovább rángtak. Arca fakósárga lett, és a köhögése súlyosbodott. Aztán behorpadt mellkasában gyönge tüdeje gyulladásba esett, és Johnny elvesztette üveggyári állását.

Most ismét a jutafonóban dolgozott, ahol valamikor a csévézéssel kezdte. De most már előmenetel várt rá. Jó munkás volt. Innen a keményítőbe fogják helyezni, majd később a szövőterembe. A szövőterem után nem volt semmi, csak egyre fokozódó termelékenység.

A gépek gyorsabbak lettek azóta, hogy idekerült, az esze viszont lassabban forgott. Már sohasem álmodott, pedig valaha csupa álmodozás volt a lelke. Egyszer szerelmes is volt. Akkor történt, amikor a szövetet terelgette a tüzes hengerre. A főfelügyelő lányába volt szerelmes. Fiatal nő volt, nála sokkal idősebb, és mindig csak messziről látta, talán ötször vagy hatszor. Ez azonban mit sem számított. Nézte az előtte elfolyó szövetet, és sugárzó jövőt álmodott magának rá; amelyben elképesztő munkateljesítményeket ért el, csodálatos gépeket talált föl, a gyár főigazgatója lett, végül pedig mindig karjába vette a lányt, és tiszta, szűzi csókot nyomott a homlokára.

De mindez valamikor nagyon régen történt, amikor még nem öregedett meg ennyire, és még tudott szeretni. A lány férjhez ment, és máshová költözött, Johnnyban pedig elszunnyadt az öntudat. De azért csodálatos élmény volt, és sokszor visszagondolt rá, ahogy a felnőttek szoktak arra az időre, amikor még hittek a tündérekben. Johnny soha nem hitt a tündérekben és a Mikulásban sem; ám, bár magának sem vallotta be, hitt abban a mosolygós jövőben, amit a képzelete rajzolt a párálló szövetre.

Nagyon hamar férfivá érett. A kamaszkorba hétévesen lépett, amikor felvette első fizetését. A függetlenség érzése lepte meg, és megváltozott a viszonya anyjával. Dolgozó, kenyérkereső emberként, aki maga is végzi dolgát a világban, valamiképp egyenrangú társa lett. A férfikor, az érett férfikor tizenegy éves korában következett el, amikor már hatodik hónapja járt éjszakai műszakba. Nincs az a gyermek, aki az éjszakai műszakban gyermek maradna.

Számos nagy esemény volt az életében. Egyszer például anyja kaliforniai szilvát vásárolt. Két más alkalommal tejsodót főzött. Ezek voltak a nagy események. Meleg szívvel emlékezett rájuk. És akkor anyja valami csodálatos ételről mesélt neki; olyat is fog egyszer főzni – “madártej”, ez volt a neve, és azt mondta róla, hogy még a tejsodónál is finomabb. Johnny évekig várta a napot, amikor majd egyszer leülhet az asztalhoz a madártejhez, mígnem végül ezt az ábrándot is az elérhetetlen álmok birodalmába sorolta.

Egyszer egy ezüst negyeddollárost talált a járdán. Ez is nagy esemény volt az életében, noha tragikus fordulatot vett. Ahogy szemébe villant az ezüstpénz, mindjárt tudta a kötelességét, még le sem hajolt érte. Otthon, mint rendszerint, akkor sem volt elég ennivaló, és neki ezt a huszonöt centet is haza kellett volna adnia, akár csak a bérét, szombat esténként. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy mi a helyes út; neki azonban még soha életében nem volt költőpénze, és szenvedve sóvárgott az édességre. Rajongott az édességért, amihez csakis élete piros betűs napjain juthatott.

Nem is kísérelte meg áltatni magát. Tudta, hogy bűnt követ el, és előre megfontolt szándékkal bűnözött, amikor tizenöt centet édességre fecsérelt. Tíz centet félretett a következő orgiára, de mivel nem szokta meg, hogy pénz legyen nála, elvesztette. Ez éppen akkor történt, amikor már javában gyötörték a lelkifurdalás kínjai, és a pénz elvesztése isteni igazságszolgáltatás volt a szemében. Rettegve érezte meg maga fölött a szörnyű, haragvó Istent, aki azonnal lesújt. Isten látta őt, és Isten nem késlekedett a büntetéssel. Még a bűn teljes kivitelezésétől is megfosztotta.

Emlékeiben mindig ez az eset volt az élete nagy bűne, és valahányszor az eszébe jutott, mindig újra felébredt benne a lelkiismeret, és újra furdalni kezdte. Ez volt az egyetlen titka. Természete hozta magával, és a körülmények, hogy mindannyiszor bűnbánóan gondolt vissza a tettre. Úgy érezte, hiábavalóságra költötte a pénzt. Jobban is befektethette volna, és ha már akkor is tudja, hogy milyen gyorsan lecsap az isteni büntetés, túljárt volna az Isten eszén, és egyszerre elkölti az egészet. Gondolatban számtalanszor elköltötte újra azt a negyeddollárt, és mindannyiszor sokkal okosabban.

Még egy emléke volt a múltból, már kissé kopott és halvány, de eltörölhetetlen a nyom, amit apja durva sarka hagyott a lelkén. Nem is annyira emlékkép vagy határozott körvonalú esemény volt ez, inkább lidércnyomás – olyasmi, mint az emberiség közös emléke, amelytől, ha eszébe jut, azt álmodja, hogy zuhan, és amely még abból az időből származik, amikor fán laktak az ősei.

Világos nappal, s ha ébren volt, soha nem jutott eszébe ez az emlék. Csak éjszakánként, az ágyban, azokban a percekben, amikor már süllyed s alászáll az öntudat, és egyre mélyebbre vész az álomban. Mindig rémült éberségre riadt belőle, és egy pillanatra, az ébrenlét legelső, émelyítő pillanatára mindig azt képzelte, keresztben fekszik az ágy végében. Az ágyban apja és anyja elmosódott alakját látta. Soha nem látta szemből szembe az apját. Csak egyetlen emlék élt benne az apjáról: vad és könyörtelen talpának látványa.

Régi emlékei vissza-visszatértek, de újabbak már nem születtek. Minden nap egyforma volt. Tegnap vagy tavaly, egyre ment, mint ezer más esztendő – vagy perc akár. Soha nem történt semmi. Nem voltak események, hogy jelezzék az idő haladtát. Mindig csak állt. Csak a pergő gépek mozogtak, de ezek is egy helyben – noha egyre gyorsabban peregtek.

Tizennégy éves korában átment a keményítőbe. Óriási esemény volt. Végre történt valami, amire másnap vagy a heti fizetésnap után is visszagondolhatott. Egy korszak határát jelezte. A gépek olimpiásza volt, olyan esemény, amitől keltezni lehetett az időt. – Amikor a keményítőbe kerültem – vagy: – miután a keményítőbe kerültem – azontúl gyakran jött a szájára.

A tizenhatodik születésnapját azzal ünnepelte, hogy a szövőterembe került, gépre. Itt ismét volt, ami ösztönözze, mert ez is darabmunka volt. És ő remekelt, mert a gyárak tökéletes géppé alakították a testét. Három hónap múlva már két gépen dolgozott egyszerre, aztán három, majd négy gépen.

Két év múlva már többet termelt, mint akárki más, és több mint kétszer annyit, mint az ügyetlenebbek. És ahogy ereje teljébe ért, odahaza is kezdtek jobban menni a dolgok. Nem mintha nem lett volna szükség megszaporodott keresetére. Cseperedtek a gyerekek. És többet ettek. És iskolába jártak, és az iskolakönyvek pénzbe kerültek. És valahogy minél szaporábban dolgozott, annál szaporábban emelkedtek az árak is. Még a lakbér is fölment, pedig a ház egyre roskatagabb lett, és végül már majdhogynem összedőlt.

Megnőtt; de ettől még soványabbnak látszott, mint valaha. És idegesebb is volt. Ezzel együtt mogorvább és ingerlékenyebb is. A gyerekek megtanulták a sok keserű leckéből, hogy legjobb, ha kerülik. Anyja is tisztelte a keresetéért, de tiszteletét valamiképp félelem is árnyékolta.

Nem volt öröm számára az életben. A napokat sohasem látta. Az éjszakákat rángó izmokkal, kábulatban aludta át. A többi időben dolgozott, és öntudata géptudat volt. És ezenkívül más nem volt a lelkében. Nem voltak eszményei, és csak egyetlen illúziója: az, hogy kitűnő kávét iszik. Igavonó barom volt. Nem volt lelki élete, szemernyi sem; s mégis mélyen alant, lelke kriptáiban, s úgy, hogy maga sem tudott róla, megmérettetett és szemügyre vétetett robotja minden egyes órája, kezének minden egyes mozdulata, izmainak minden rándulása, és előkészületek történtek, hogy olyan útra lépjen, amely magát is meg fogja lepni s egész kis világát.

Vége felé járt a tavasz, amikor egy este szokatlanul kimerülten tért haza. Várakozás volt a levegőben, ahogy leült az asztalhoz, de Johnny nem vette észre. Töprengő csendben ette végig a vacsorát, gépiesen ette, amit eléje raktak. A gyerekek csettintgettek, és hangosan ájuldoztak a gyönyörűségtől, hogy milyen finom az étel, ő azonban mindenre süket volt.

– Tudod, mit eszel? – szegezte neki végül anyja kétségbeesetten a kérdést.

Johnny üres tekintettel bámult a tányérjába, aztán anyjára.

– Madártejet! – vágta ki az asszony diadalmasan.

– Nocsak – mondta Johnny.

– Madártejet! – ismételték hangos kórusban a gyerekek.

– Nocsak – mondta ő. És két-három kanál után hozzátette: – Ma este valahogy nem is vagyok éhes.

Letette a kanalat, hátratolta a székét, és fáradtan felkelt az asztaltól.

– Azt hiszem, lefekszem.

A szokásosnál is nehezebben vonszolta a lábát, ahogy végigment a konyhán. Levetkőzni is herkulesi feladat volt, kilátástalan gyötrelem, és amikor végül is cipőstül bújt az ágyba, elsírta magát gyengeségében. Valami lüktetett a fejében, és egyre dagadt, amitől kábán kóválygott. Sovány ujjai mintha csuklónyi vastagságúra duzzadtak volna, s a hegyükben tompa bizsergést érzett, akárcsak a fejében. Tűrhetetlenül nyilallt a dereka. Minden csontja fájt. Sajgott mindene. Aztán egyszerre millió kattogó, sivító, pörgő, zuhogó, zakatoló szövőgép kezdte rá az agyában. Repülő vetélők töltötték meg a világot. Akár a nyílvesszők röppentek ki és be az űrből, kerülgetve a csillagokat. Ezer gépen dolgozott egymaga, és a gépek egyre gyorsabban pörögtek, még gyorsabban, még gyorsabban, és velük pörögve fogyott, fogyott az agyveleje orsója is, és egyszer csak átváltozott azzá a szállá, amely a repülő vetélők ezreit táplálta.

Másnap nem ment dolgozni. Nem bírt, mert a fejében zakatoló ezernyi szövőgépen dolgozott rettenetes erővel. Anyja, mielőtt munkába indult volna, elhívta az orvost. Az azt mondta: súlyos influenza. Jennie ápolta bátyját az orvos utasítása szerint.

Súlyos lefolyású influenza volt, és egy hét is beletelt, mire Johnny felöltözött, és bágyadtan, tétova léptekkel újra talpra állt. Még egy hét, mondta az orvos, és mehet dolgozni. Vasárnap délután, lábadozásának első napján meglátogatta a szövőterem művezetője. Johnny a legjobb munkás az egész teremben, mondta az anyjának. Fenntartják neki az állást. Hétfőhöz egy hétre újra odaáll a gép mellé.

– Mért nem köszönöd meg szépen, Johnny? – kérdezte aggódva az anyja. – Olyan beteg volt szegény, hogy még most sem tért magához – magyarázta bocsánatkérően a látogatónak.

Johnny összekuporodva ült, és állhatatosan bámulta a padlót. A művezető elment, de Johnny utána még nagyon sokáig úgy ült mozdulatlanul. Odakinn meleg volt, s délután kiült a lépcsőre. Olykor némán mozgott az ajka. Úgy tűnt, végtelen számítgatásba merül.

Másnap reggel, amikor kimelegedett az idő, újra kiült a lépcsőre a ház elé. Most már papírral és ceruzával folytatta a számolást. És számolt, gyötrődve, mindenki elképedésére.

– A millió után mi jön? – kérdezte délben, amikor Will hazajött az iskolából. – És azzal hogyan kell számolni?

Még aznap délután elkészült. De azután is mindennap, bár papír és ceruza nélkül, visszatért a lépcsőre. Azt a magányos fát bámulta elmerülten, amely szemközt, az utca túloldalán nőtt. Órák hosszat nézte figyelmesen, a legnagyobb érdeklődéssel, olyankor, amikor szél lengette meg az ágait, s borzolta a leveleit. Az egész hetet némán, magányosan töltötte. Vasárnap, amikor ismét a lépcsőn ült, egyszer csak hangosan felnevetett, többször is, anyja legnagyobb zavarára, aki évek óta nem hallotta nevetni.

Másnap reggel a hajnali sötétségben anyja megjelent Johnny ágya mellett, hogy felköltse. Hét közben kialudta magát, és könnyen ébredt. Ez alkalommal nem hadakozott, nem próbálta visszahúzni a takarót, amikor az anyja lerántotta róla. Csak hevert az ágyon nyugodtan, és halkan így szólt.

– Nincs értelme, anya.

– Elkésel – mondta az anyja, abban a hiszemben, hogy fia még kábult az álomtól.

– Ébren vagyok, anya, de mondom, nincs értelme. Hagyjál békén. Nem kelek föl.

– Elveszted az állásodat! – kiáltott rá az anyja.

– Nem kelek föl – mondta újra furcsa, szenvtelen hangon.

Aznap az anyja sem ment dolgozni. Ez a betegség meghaladta képzeletét. A lázat, az önkívületet felfogta, ez azonban a téboly volt. Visszahúzta fiára a takarót, és elküldte Jennie-t az orvosért.

Amikor megérkezett, Johnny szelíden szendergett, és úgy is ébredt, szelíden, s tűrte, hogy megszámlálják a pulzusát.

– Kutya baja – jelentette ki az orvos. – Nagyon legyengült, ez minden. Csont és bőr.

– Hiszen mindig ilyen volt – szólt közbe az anyja kéretlen.

– Nem megyek sehova, anya; hadd alszom ki magam.

Johnny kedvesen, békésen beszélt, aztán ugyanilyen békésen befelé fordult, és újra elaludt.

Tíz órakor fölébredt, és felöltözött. Kiment a konyhába, ahol anyja riadt arccal fogadta.

– Elmegyek, anya – jelentette be -, és most el akarok köszönni tőled.

Az anyja a szeméhez kapta a kötényét, lerogyott egy székre, és felzokogott. Johnny türelmesen várakozott.

– Tudhattam volna – szipogta az anyja. – Hová? – kérdezte végül, leeresztve kötényét, és fölemelve rá döbbent tekintetét, amelyben alig volt jele a kíváncsiságnak.

– Nem tudom, mindegy, hová.

Miközben beszélt, lelki szemei előtt tündöklő fényességgel jelent meg a szemközti járda fája. Mintha mindig ott rejtőzködne a szemhéja alatt, s láthatná, amikor csak akarja.

– És a munkád? – rebegte az anyja.

– Soha többé nem megyek munkába.

– Jóságos Isten, Johnny! – sopánkodott az asszony. – Ne mondj ilyeneket!

Anyja előtt ez istenkáromlás volt. Annyira megrendült tőle, mint az az anya, aki istenkáromláson kapja gyermekét.

– Mi esett beléd? – kérdezte, erőtlen eréllyel próbálkozva.

– Számok – felelte a fiú. – Csak a számok. Sokat számolgattam a múlt héten, és ez bizony nagyon meglepő dolog.

– Nem tudom, ennek mi köze van hozzá – szipogott az asszony.

– Mindjárt megmagyarázom – mondta Johnny. – Fáradt vagyok, mint a dög. És mitől? A mozgástól. A születésem óta mindig csak mozgok. Belefáradtam a mozgásba, és elhatároztam, hogy többet nem fogok mozogni. Emlékszel még arra, amikor az üveggyárban dolgoztam? Naponta háromszáz tucat üveget kötöztem. Palackonként körülbelül tíz mozdulatot tettem. Ez egy nap harminchatezer mozdulatot jelent. Tíz nap alatt háromszázhatvanezer mozdulat. Havonta egymillió-nyolcvanezer mozdulat. Kerekítsük egymillióra – mondta az emberbarát öntelt jóindulatával -, hagyjuk el a nyolcvanezret, marad havi egymillió… azaz évi tizenkétmillió mozdulat.

A szövőszéknél kétszer ennyi mozdulatot kell tenni, azaz évi huszonötmillió mozdulatot, és én most már úgy érzem, mintha legalább egymillió éve egyre csak mozognék.

Ezen a héten viszont egyáltalán nem mozogtam. Órákig nem tettem egyetlen mozdulatot sem. És mondhatom neked, nagyszerű érzés volt órákig csak ülni, ülni és ülni, és semmit sem csinálni. Én eddig még soha nem voltam boldog. Nem értem rá. Mindig csak mozogtam. És nem ez a módja a boldogságnak. Nem is csinálom tovább. Ezentúl majd mindig csak ülök és pihenni fogok; pihenni, pihenni, és aztán még egy kicsit pihenni.

– De mi lesz Will-el és a gyerekekkel? – kérdezte az anyja kétségbeesve.

– Ez az, Will meg a gyerekek – ismételte Johnny az anyja szavait.

De a hangjában most sem volt keserűség. Már régóta tudta, milyen nagyravágyó tervei vannak az anyjának a kisebbik fiúval, és már nem ingerelte a gondolat. Már semmi sem számított. Még ez sem.

– Tudom, anyám, hogy mi a terved Will-el… taníttatni akarod, hogy könyvelő legyen belőle. De nincs értelme. Én nem csinálom tovább. El fog menni dolgozni.

– Ezt kapom tőled, amiért felneveltelek! – sírt az asszony, kötényébe temetve az arcát.

– Nem neveltél te engem – felelte bánatos szívélyességgel a fiú. – én neveltem fel magamat, és én neveltem fel Willt is. Most már nagyobb is nálam, meg nehezebb és magasabb. Gondolom, gyerekkoromban sosem kaptam eleget enni. Amikor meg ő volt gyerek, én már dolgoztam, és neki is megkerestem a kenyeret. De ennek vége. Vagy elmegy Will is dolgozni, mint én, vagy mehet a pokolba, nekem egyre megy. Fáradt vagyok. És most megyek. Nem köszönsz el tőlem, anyám?

Az anyja nem felelt. Arcát a kötényébe temetve sírt. Johnny egy pillanatra még megállt az ajtóban.

– Pedig én mindig megtettem, ami tőlem telt – szipogta az asszony.

Johnny kilépett a házból, és elindult az utcán. – Most semmit, de semmit nem fogok csinálni – mondta magában félhangosan, felkuncogva. Sóvárogva pillantott föl az égre, de a nap elkápráztatta, elvakította.

Nem volt benne keserűség, csak határtalan sóvárság a pihenésre. - Apostate-04Hosszú sétára indult, és lassan lépkedett. A jutaszövő felé vitt az útja. Fülébe hangzott a gépterem tompa zúgása, és elmosolyodott. Szelíd, békés mosoly volt. Senkit sem gyűlölt, még a zúgó, zakatoló gépeket sem. Nem volt benne keserűség, csak határtalan sóvárság a pihenésre.

Elfogytak a házak meg a gyárak, ahogy egyre kijjebb ért a városból, és megnyúltak a beépítetlen szakaszok. Végül egészen elmaradt mögötte a város, és ő egy lombos ösvényen haladt a vasúti töltés mentén. Nem ember módra járt. Nem is volt emberformája. Az emberi nem gúnyrajza volt. Satnya, korcs, névtelen darabkája az életnek, amely úgy járt, akár a beteg majom; lazán lecsüngő, görnyedt vállak, szűk mell – torz és iszonytató látvány.

Apró vasútállomás mellett ment el, aztán egy fa alatt lefeküdt a fűbe. Egész délután ott hevert. Olykor el-elnyomta az álom, s ilyenkor rángtak az izmai. Amikor felébredt, mozdulatlanul feküdt tovább, bámulva a madarakat vagy az eget a fa fölébe nyúló ágai között. Egyszer vagy kétszer hangosan felnevetett, de sohasem azon, amit látott vagy érzett.

Beesteledett, s a kora éj sötétjében tehervonat zötyögött be az állomásra. Miközben a mozdony vagonokat tolatott egy mellékvágányra, Johnny a vonat felé kúszott. Kinyitotta egy üres tehervagon ajtaját, és nagy kínnal, esetlenül felkapaszkodott. Magára zárta az ajtót. Sípolt a mozdony. Johnny lehevert, és a sötétben elmosolyodott.

______

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár – Jack London: Messzi földön – Novellák, elbeszélések – Bart István fordítása

A szerző - Jack London - 1876 - 1916

A szerző: Jack London – 1876 – 1916

Szabad Riport

Reklámok
Galéria | Kategória: IRODALOM, KULTÚRA | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s