BENEDEK ELEK: A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE 5.

Szent László.

Legendák Lászlóról. – László törvényei. – A zsidók és izmaeliták. – A székelyek. – Az ünnepnapok. – A tized. – A királyi jog.

Külön fejezet illeti meg Lászlót, kinek neve s emléke összes királyaink közt, az egy Mátyás kivételével, a legszebben maradott meg a nép lelkében. Csudálatos tetteiről a legendák egész sora él ma is a nép ajkán, számtalan község viseli a nevét s régi templomaink hulladozó vakolata alól itt is, ott is falfestmények tünedeznek elő, melyek mind az ő világhíres vitézségét, az ő szent életét s közönséges halandó erejét meghaladó csudás dolgait regélik a mai és az eljövendő nemzedékeknek. Ő az, a ki az elrabolt magyar leányt megszabadítja, páros viadalban megölvén a leányrabló kun vitézt, s ő az, kinek fohászára, midőn egyszer futni kénytelen a kunok elől, ketté hasad a tordai hegy. Az ő imádsága menti meg a népet, valahányszor romlás, pusztulás fenyegeti. A szaladó kunok által elszórt arany és ezüst az ő imádságára változik kővé, különben egy szálig ott vesz a pénzre sóvár sereg. Majd végtelen pusztaságon bolyong a magyar sereg, nem találnak sehol egy forrást, százával pusztulnak el éhségtől, szomjuságtól, mignem László imára kulcsolja kezét s im, azonnal vadállatok huzódnak át a pusztaságon, nagy seregben. Az éhes vitézek lenyilazzák a vadakat, s csillapítják éhségöket. És fakadt forrás is, tiszta, üditő.

De legérdekesebb valamennyi legenda közt az, mely a keresztény hitben már-már megerősödött népnek a megtántorodásáról regél. A kunokon győzedelmeskedő magyarok napokig vigadnak a holttestek közt, de egyszerre csak vége szakadt a vigadozásnak: a holttestek rettentő szaga megrontotta a levegőt s mindenféle förtelmes, ragadós betegségek pusztitották a magyart. Siralom völgye lett a magyarok földje. És zúgni-búgni kezdett a nép: Lássátok, büntet a magyarok istene, mert elhagytuk igaz hitünket. Nem használ a király imádkozása. És összeverődtek minden rendü emberek, mentek a király sátorába. A szent király akkor is imádkozott. Mondta a szószólló: Hiába imádkozol, felséges király, úgy sem hallgatja meg a magyarok istene. Térjünk vissza mind a pogány hitre, meglásd, megszünik a pestis. – A szent király megbotránykozással nézett a hitetlenekre, arcza elborult, szeméből megeredt a köny s mondá nekik: – eredjetek haza békességgel, megtévelyedettek. Ne zavarjatok imádkozásomban. Én hiszek az egy Istenben, Mindenható Atyában. Meg-meglátogat, próbára tesz, de nem hagy el, letörli könyeinket. – A hitetlenek megzavarodva indultak kifelé, de e pillanatban mintha földbe gyökeredzett volna a lábuk, állottak, mind megannyi bálvány. Hirtelen vakító világosság támadt a sátorban, és hallották a mennyei szózatot: Ne csüggedj, László. Isten meghallgatta sűrű imádságaidat s leküldött hozzád engem az angyalok seregéből, hogy megmondjam neked, mit tégy. Öltsd fel királyi ruhádat, tedd fejedre koronádat, s kimenvén a sátorból, lődd el a nyiladat a virágos réten. És menj a nyil után: a hol leesik, találsz egy füvet, mely meggyógyítja a te népedet. – Ezt mondván az angyal, felszállott az égbe. Akkor fölkelt László, magára öltötte királyi ruháját, fejére tette a koronát, kezébe vette a nyilát s kilépett a sátorból. Utána a hitetlenek, csöndesen, levett kalappal. A szent király még egyszer fölnézett az égre, aztán ellőtte nyilát. És ment az ellőtt nyil irányában, a nép meg nyomába. – Ihol, a nyilvessző! – kiáltott László. Nézzetek ide! – Fölvette a nyilvesszőt, mely egy széles levelű növényben akadt meg, keresztül hasítván azt. – Olyan mint a kereszt! – mondták a népek s térdre borultak. És találtak ehhez a fűhöz hasonlatost még sokat, sokat a népek s ennek, csodaereje meggyógyítá őket.

A legenda szerint tehát, még László idejében is megtántorodott a nép az új hitben, amint nagyobb csapás sujtotta, de tudjuk, hogy ő alatta már a keresztény vallás szelleme sokkal erősebb gyökeret vert a nagy tömegek lelkében, semhogy a régi hitre való visszatérésről szó lehetett volna. Itt-ott, különösen a pásztoremberek, áldoztak még a pogány isteneknek, de az ország már igazi keresztény ország. »Ki a pogány szokás szerint kutaknál, vagy fák, források, kövek mellett áldozik, bűnét ökörrel váltsa meg.« Igy szól László rendeleteinek első könyvében a 22-ik fejezet s a büntetés csekélysége mutatja, hogy a pogány vallás az új hitre többé már nem volt veszedelmes. Hiszen kell-e többet mondanunk a keresztény vallás erős meggyökeredzésének bizonyítására annál a ténynél, hogy VII. Gergely pápa Lászlóban talál leghivebb védőjére, midőn IV. Henrik német császár és szövetségesei a pápát szorongatják; s hogy az országba betörő pogány népek, a bessenyők s a kunok ellen utolsó emberig követik László zászlaját a magyarok? Amott a keresztény magyar segiti a pápát, emitt ismét a keresztény magyar áll szemben a pogány kunnal s midőn a magyarok kegyetlenül vágják, ölik a legyőzött kunokat, kik egy izben már számos foglyot hurczoltak volt el Magyarországból, László a keresztény vallásra való gondolással csillapítja a magyarok dühét, kiáltván: Ne öljük meg őket! Hadd éljenek, ha megtérnek!

Csak futó pillantást kell vetnünk a szent István halálát követő alig fél száz esztendőre s még nagyobbnak látszik szent László alakja, mint a mily nagy lehetett valójában. A trónért való örökös versengések, meg-megujuló pogánylázadások: ez a szent István halálát követő s a szent László uralkodását megelőző időszak képe. A szent István által még inkább csak óhajtott, mint megalapíthatott társadalmi rend csirájában felbomlik e versengéseknek közepette. A személyi és vagyoni biztosság sülyedező talajon áll: lopás, rablás, gyilkosság, erőszakoskodás országszerte. A rabszolgák felhasználják az állandó zavarok kedvező alkalmát, elhagyják gazdáikat, szerteszét csatangolnak az országban, veszélyeztetik a közbiztosságot. Még a papság sem maradt ment az országos betegségtől: László törvénye tanuskodik arról, hogy köztük is akadtak tolvajok, erkölcstelen életüek. László törvénye, mely minden bőbeszédű krónikánál jobban világitja meg a XI. századbéli belső állapotot.

László nevén három törvény maradt reánk, de úgy látszik, hogy az ő nevét viselő törvények harmadik könyve nem az ő idejében született, hanem Béla király uralkodása után, talán Géza király idejében. Ennek a törvénykönyvnek mindjárt az első fejezete elénk állítja az akkori szinte törvényen kivül álló helyzetet a maga rideg valóságában. Országos nyomozás indul meg a tolvajok után. A király küldöttje a századosokkal és tizedesekkel, sorba járja a lopásról hires helységeket, tizenként felosztják a népet, a tizedik a kilencz helyett tűz- vagy vízpróbát áll, s ha kiáltotta: mind a tiz feloldódik a büntetés alól; ha nem: mind a tizen külön-külön bünhődnek. Az ország nagyjai – olvassuk a törvénykönyvben – megesküdtek, hogy nem titkolják el a tolvajokat; hasonlóképpen cselekedjenek a parasztok is, mert ha valaki bevádolná őket, hogy eltitkolták a tolvajokat, mint hamis esküvőket itélik el s nyelvük váltságáért 10 pénzt kell fizetniök és e mellett bünbánatot tartaniok.
Sokkal nagyobb büntetést ró a törvény azokra, kik a szökevény rabszolgákat maguknál tartják, eltitkolják. A szökevény szolgákat, a csavargókat, a törvény nyelvén: üzbégeket, a királyi udvar elé kell állítani, még pedig Nagyboldogasszony napján. Kitetszik a törvényből, hogy a törvény első sorban a királyi birtokokról elszökött szolgákra gondol, mégpedig I. Endre király és Béla herczeg idejétől számítva, amikor egy Sárcsás nevü biró összeirta volt a szolgákat. Aki a nála levő idegen szolgát visszatartja, 55 pénzt fizet s amellett két szolgát tartozik adni egy helyett. A büntetés nagyságából megitélhetjük, hogy mily fontos szerepe volt akkoriban a rabszolgáknak. Aminthogy a gazdasági élet tényleg a rabszolgákon alapult. Más helyen meg úgy intézkedik a törvény, hogy a csavargókat Szent-György napjától Szent-János napjáig fogdossák össze, Szent-Mihály napjáig tartsák együtt, akkor vigyék a vásárra, ott állítsák ki. Ha valaki megismeri a maga emberét, visszaválthatja 90 dénáron. Ugyanigy intézkedik a törvény a bitang marháról is. De ezekért már jóval kevesebb váltságdij jár, mint az emberért. Az embernek 90 dénár az ára, a lónak 12, az ökörnek öt. Aki az összegyűjtött csavargókat és bitang marhákat eltitkolja, 10 pénz büntetést fizet s a mellett embernek és állatnak háromszorosát. Ha a várispán tenné ezt, 55 pénz ennek a büntetése.

És véges-végig a törvény minden fejezete tolvajokról, rablókról, szökevényekről, hamis esküvőkről beszél: a legsötétebb kép, melyet egy korszakról nyerhetünk. A tolvaj férjes asszony orrát és vagyonát elveszti, hogy többet férjhez ne mehessen s e mellett rabszolgaként adják el. Ha özvegy asszony követ el tolvajságot, félszemét veszti s vagyonából csak a gyermekeit illető részt hagyják meg, a többit elveszik. A tolvaj leányt nem csufítják meg, de örökös szolgaságra vetik.
Tiz dénár értékű vagyonnak az ellopása a szabad ember minden vagyonába és félszemébe kerül. Ha szolga lop hat dénár értéküt, mindkét szemét veszti, kevesebbért fél szemét. És igy tovább.
E törvénynek, melyről, mint már mondottam, azt tartják, hogy nem szent László idejéből, hanem a Béla uralkodását közvetlen követő időből való, csakugyan mintegy kiegészitője László törvényeinek második könyve. Mig a nagy király törvényeinek első könyve, a vasár- és ünnnepnapok megtartását s általában az erkölcsi élet tisztaságának védelmét czélozza, a második könyv ismét a tolvajoknak szól. Kegyetlenül szigorú törvények ezek s ha mégis szent László neve és emléke nem úgy maradt meg s öröklődött át a nép lelkébe, mint a legkegyetlenebb királyé, ezt csak úgy magyarázhatjuk meg, hogy szigorúságánál nagyobb volt igazságossága. A nép pedig sohasem gyülölte azt a feljebbvalót, ki a szigoruságot igazsággal tudta egyesíteni. És nem szabad felednünk, hogy a nép szine-java, mely sok kárt szenvedhetett életében, vagyonában, a zavaros, törvényt nem ismerő állapotok miatt, bizonyára hálával fogadta a bölcs király szigorú törvényeit.
A tyuk a legkisebb érték, mit László törvénye a lopás büntetésének mértékéül megszab.

Természetesen, különbséget tesz ez a törvény is a szabad ember és a szolga tolvajsága közt. Illő, hogy a szabad jobban vigyázon a becsületére, mint a szolga. Köztisztviselő és pap csak a szabadok sorából kerülhet ki, ők közvetlen a király hatósága alatt állanak: aki ezt a kiváltságot meg nem becsüli, méltán érdemli meg a személyes vagy vagyoni szabadsággal nem biró emberénél szigorubb büntetést. A törvény tehát, miután nem egyenlő jogokat élvező embereknek szól, kétségtelenül igazságos. A tolvaj szabadot felakasztják, a szolgának orrát vágják le. S ha a biró nem ebben az értelemben jár el, fiain és leányain kivül, minden vagyonát veszti s e mellett eladják szolgának. Ha ártatlant akasztat föl, 110 pénzt fizet s megtériti a felakasztott ember övéinek minden vagyonát. Csupán a családbeliek közt történt lopásnál enyhébb az itélet a szabadra, mint a nem szabadra. Ez esetben a nem szabad embert idegen földre adják el, a szabad ember cseléd sorra jut a család körében.
Egy tyuknak vagy ludnak az ellopása, szabadnak és szolgának egyaránt, a félszemébe kerül. Ha pap lop tyukot vagy ludat, a feljebbvalója fenyíti meg, s a mellett a kárt megtéríti; ha több értéküt lop, a püspök elcsapja és átadja a világi biróságnak. A büntetés mértékének külömbsége szabad és nem szabad között a nagyobb értékü dolgoknál kezdődik. A szabad embert 10 dénár értékű dolog ellopásáért felakasztják, ennél kevesebb érőt tizenkétszeresen fizet vissza s ráadásul egy ökröt. A szolga már csak kétszeresét fizeti vissza az ellopott értéknek s orrát veszti. De külömbséget tesz a gazdájánál lakó és a szökevény szolga közt. Ez utóbbinak, ha lopáson érik, kiszurják a szemét. Nem szabad sem föl akasztani, sem a nyelvét kivágni, hogy, ha ura később megtalálná, kereshesse rajta, amit elvesztett.

A mily gyönge lábon állott a vagyonbiztosság, oly gyöngén állott, – aminthogy az magától értődik – a személybiztosság is. Külön fejezet szól a más házába törő nemesekről és katonákról. Az erőszakoskodás napi renden volt, egy-egy hatalmasabb nemes a szolgáival rátört más nemesnek a házára (a nem szabadokról nem szól a törvény) s ennek aztán roppant szigoru volt a büntetése. Az erőszakoskodó nemes vagyonát vesztette; ha nem volt vagyona, fejét megborotválták, aztán megkötözve végig hordozták valamely nyilt helyen, verték, ütötték s végül eladták. Ha más nemesek is vettek részt vele az erőszakoskodásban, 55 bizanczi arannyal kellett megváltani bűnöket. Előfordult az az eset is, hogy másnak a szolgái is részt vettek az erőszakoskodásban, a gazda tudta nélkül. Ez esetben a szolgákat eladták, s fele érték maradt a gazdának, fele érték a büntetés dija volt.

Látható tehát, hogy szent László épenséggel nem kedvezett a szabadoknak, sőt szigorubb mértékkel mért, mint a szolgáknak.
És különös nagy gondja volt a vallásosságra, az erkölcsi élet tisztaságára is. Jellemző, hogy a papok házas életével kezdődik László törvényeinek első könyve. Mig a többi keresztény országokban akkor már a papi nőtlenség törvény volt, László még megalkuszik a létező állapottal: a már házas papokat meghagyja a házas életben, de a másodszori házasságot nem türi, sőt megköveteli, hogy akik másodszor házasodtak, feleségüktől váljanak el. Azt azonban éppenséggel nem engedi, hogy a pap a szolgálóját feleségül vegye. Azt akarta, hogy a papok magán élete tiszta, példaszerű legyen, csak igy lehetett igazi hatásuk a népre, csak igy lehetett remélni a keresztény vallás meggyökeredzését a nép szivében.

De midőn ezt szigoruan megköveteli, nem kevésbé szigoruan követeli meg a vasár- és ünnepnapok megtartását kereszténytől és nem kereszténytől. A zsidókat nem bántja vallásukban, de megtiltja nekik, hogy a keresztények ünnepén dolgozzanak. Ugy látszik, arra nem is gondolt, hogy a zsidók áttérjenek a keresztény hitre, sőt mintegy elzárja őket a keresztényekkel való szorosabb viszonytól. A zsidó nem vehet feleségül keresztény leányt, de még keresztényt sem tarthat szolgálatában. Másként gondolkozik azonban az izmaelitáknak nevezett kereskedőkről. Ez az élelmes kereskedő nép a bolgárok, perzsák s részben a kabarok törzséből került ki. Nagyon nehezen ment az új hitre való térítésök, mert a törvényből kitetszik, hogy az áttérés után is sokan visszatértek a mohamedán hitre és körülmetéltették magukat. Vitézség és kereskedői élelmesség, e két fő jellemvonás egyesült e különös fajban, s ez a két vonás csakugyan feltünően talál a mai székelységre, melyről ujabban mind inkább megerősödik a vélemény, hogy a kabartörzsből való, abból a törzsből, mely Lebediában szegődött a magyarok hét törzséhez. Hogy aztán melyik vélemény igaz: az-e, hogy a székelység egyenes utóda Atilla hunjainak, vagy az, hogy a magyarokkal jött kabarok törzséből való s a honfoglalás után jóval később került mai lakó helyére, szent László idejében, mégpedig a határszélek védelmére: ennek a vitatása nem tartozik e könyv keretébe. Egy bizonyos, hogy a székelység az, mely leghivebben megőrizte mind e mai napig az ősrégi magyar szokásokat; az ő szájában maradt meg legtisztábban a régi magyar nyelv; itt éltek legtovább a régi törvények, jogszokások, birtokviszonyok, miután a székelység az egyetlen, amely minden más idegen fajtától leginkább elkülönítve élt századok hosszú során s mint határvédő, tehát fontos szerepet teljesítő, bizonyos, az ősi jogokban gyökeredző kiváltságokat élvezett az ország többi népével szemben.

E kis kitérő után azonban hadd térek vissza szent László törvényéhez.
A pogány lázadások, az örökös belső villongások szent Istvántól szent Lászlóig számos templomot döntöttek romba. Ezeket mind fölépíteni rendelte László, s valamint István, ő is maga adta a papoknak a ruhát és a kelyheket; a könyvekről a püspöknek kellett gondoskodnia. És elrendeli szigoruan a templombajárást. A ki vasárnap és ünnepnapokon nem megy a templomba, verés a büntetése. Ha a szállások messze vannak a templomtól, egynek a többi nevében meg kell jelenni s három kenyeret és egy gyertyát vinni az oltárra. Aki e napokon vadász, lovától, kutyájától megfosztják; ha pap, a rendből elmozdítják. Lovától fosztják meg azt is, ki e napokon kereskedést folytat. Ha ellenkezik, fizessen 55 pénzt. Biztosítván a vasár- és ünnepnapok megtartását, megállapítja az ünnepnapokat, azoknak idejét. Mintha csak a szegény szolga-nép pihenőjére is gondolt volna László, oly nagy az ünnepnapok száma. 1092-ben, midőn ez ünnepnapokat a szabolcsi gyülésben megállapítják, István már szentté van avatva. Szent ünnepeket rendelnek tehát István király, utána Gellért vértanu tiszteletére s ilyen ünnep a Szent-Márton ünnep előtt való harmadik nap. Három napi bőjtöt rendelnek Szent Péter ünnepe előtt. Ezeken kivül a következő ünnepeket állapítják meg: Karácsony (decz. 25): ez az esztendő kezdete; Szent-István vértanu (decz. 26.); Szent-János evangyelista (decz. 27.); apró szentek (decz. 28.); Kis-Karácsony (jan. 1.); Vizkereszt, bőjttel (jan. 6.); Gyertyaszentelő Boldogasszony (febr. 2.); husvét négy napja; Szent-György vértanu (ápr. 24.); Fülöp és Jakab apostolok, bőjttel (május 1.); Kereszt feltalálása (máj. 3.); Áldozó csütörtök vagy Ur mennybemenetelének napja; Pünkösd négy napja; Keresztelő-Szent-János (jun. 24.); Péter és Pál napja (jun. 29.); Szent-Jakab (jul. 25.); Szent-Lőrincz (augusztus 10.); Nagyboldogasszony napja (aug. 15.); Szent-István király (aug. 20.); Szent-Bertalan (aug. 24.); Kisasszony napja (szept. 8.); Kereszt felmagasztalása (szept. 14.); Szent-Máté evangyelista (szept. 21.); Szent-Gellért (szept. 24.); Szent-Mihály főangyal (szept. 29.); Szent-Simon és Juda (okt. 28.); Minden szentek (nov. 1.); Szent-Imre herczeg (nov. 5.); Szent-Márton (nov. 11.); Szent-András (nov. 30.); Szent-Miklós (decz. 6.); Szent-Tamás (decz. 21.). E mellett meg kellett ünnepelni külön minden plébániában a patronusnak és a templom fölszentelésének napját.

Nagy szigorusággal jár el a törvény a püspököknek és papoknak járó dézsma behajtásában is. Isten szolgáinak tized jár terményből és állatból, mégpedig, úgy látszik, a szabadok, az urak, a püspöknek adnak tizedet, a parasztok a papnak. A püspök poroszlója kimegy a határra s úgy veszi számon a termést. Ha a gazda hamis vallást tesz a terméséről, akkor kilencz rész a püspöké, csak a tizedrész marad neki. De aki hamisan vádolja a tizedfizetőt azzal, hogy meg akarta csalni a püspököt, elveszik termésének kilencz részét, ha meg nincs vagyona, szolgaságba esik. Apa és fiu, ha együtt laknak, együtt gazdálkodnak, éppen mint manapság, együtt fizetik a tizedet. De ha a termés tiz mérőnél nem több, akkor ebből nem jár tized. Hasonló az eljárás még ma is több helyen. Nevezetesen a Székelyföldön, ha a gazdának 12 kalongyánál nem terem több gabonája, csak egy kalongyát tartozik adni a papnak, tizenhárom kalongyából azonban már kettőt. Lenből és kenderből a püspök vagy pap poroszlója annyit vehetett el, a mennyit az összeszorított öklével a földre nyomhatott. Jelentékeny jövedelme lehetett a papságnak a tűz- és vizpróbából is. A tűz- és vizpróbánál a három alkalmas tanun kivül jelen volt a pap is s a vas után két pénzt, a viz után egy pénzt kapott.
Szóval, László törvénye nemcsak arról gondoskodik, hogy a papok élete példaszerű legyen, de hogy anyagi gondoktól menten élhessenek szent hivatásuknak.

De egyéb is tünik ki e törvényekből: a királyi hatalom nagysága, csaknem korlátlansága. Urak és papok, parasztok és szolgák, mind közvetve vagy közvetlen a király törvénye alatt állanak; a nép élete, vagyona a király kezében.
A nemzet szabad tagjai, papok és urak, közvetlen állnak királyi hatalom alatt; a királyi várak birtokain lakó várjobbágyok és várnépek szintén királyi hatalom alatt, de már közvetve, a várispánok utján; a szolgák s más személyes szabadságot nem élvező népek, kik az urak és papok birtokain laktak, földesuri hatóság alatt állanak ugyan, de pénz- és tizedügyekben már ők is, uraik is, a közvetett királyi hatalom alá vannak rendelve.
A királyi hatalom e nagyságát indokolták az akkori állapotok. Ez a nagy királyi hatalom azonban alig éli túl a XI. századot, s mint később látjuk, folyton gyengül, különösen Kálmán király halála után. Egyik szélsőség után következik a másik: a királyi hatalom szertelenségét a mind jobban előtérbe lépő főnemesség hatalma, jobban mondva: hatalmaskodása váltja fel, elnyomván nemcsak a parasztságot, de a szegényebb rendű nemességet is.

Az ősi törzsszerkezet felbomlása után, mindazzal a földdel, mely nem a nemzetségeké, egyedül a király rendelkezik. A várak területén kivül eső nagy terjedelmű földekből osztogat István s osztogatnak az utódjai, a püspökségeknek, apátságoknak, ezekből ajándékoznak mindazoknak, kik a királyhoz való hűségben kitüntek. Igy támad a királyi jog, a jus regium, s ez lesz később még azoknak a birtokoknak is a jogi alapjává, melyek a törzsszerkezet felbontásakor a nemzetségek tulajdonában voltak. Mert egyesek, hogy annál jobban biztosítsák tulajdonjogukat, még az öröklött, az ősi birtokra is királyi adományt kértek. A föld nagy részének jogi alapja a XI. században tehát a királyi jog, s mindössze négyféle birtok van, melynek nem ez a jogi alapja, nevezetesen: a király családi birtoka; a közczélra szánt várföldek, melyeknek a rendeltetéséről irtam már; azok a fekvő birtokok, melyeket egyesek és községek magánosoktól szereztek és végül a székely birtok.

A XI. század folyamán már mind határozottabban formálódik a nagy-, a közép- és a kisbirtok. A nomád élet mind szükebb területre szorul, a sátrakat állandó lakások váltják fel s a honfoglaláskor itt talált községek mellett ujabb községek támadnak. I. Béla már a községek előljáróit hívja meg a fejérvári gyűlésre, szent László idejében meg, a mint láttuk, sorba veszik a községeket a király küldöttjei, hadd lássák, hol vannak tolvajok.
De nemcsak a király küldöttjei járnak községről-községre. Föl-föl kerekedik a király is udvarával. Itt a saját birtokát tekinti meg, ott igazságot tesz s a merre jár, őt és nagyszámú kiséretét a föld népe látja el élelemmel. Ugy látszik, ilyen módon jutott a király jó nagy részéhez a tizednek, mi a nem szabadok földjének terméséből megillette. Kétféle tizedet fizet tehát a nép: egyet, mely valóképpen kilenczedrész volt, a királynak, egyet, mely az igazi tized, a papságnak. A várakhoz tartozó birtokok jövedelmét fölemészti a katonaság, a király és az urak birtokán lakó népek termésének kilenczedét a királyi udvar. Csak később lesz ez a királyi tized a földesuraké.
E kötelezettségek teljesítéséből már rendesebb gazdasági életet kell föltételeznünk. Rendesebb gazdasági életet, mellyel okvetlen együtt járt a községi élet fejlődése is. Látjuk már a mai vármegye csíráját is a még hadi jellegű várszerkezetben, melynek ispánjai nemcsak a várbirtokon lakó népek fölött gyakorolnak hatalmat, de pénz- és tizedügyekben a nemesi birtokokra is kiterjed hatalmuk, szabadokra és nem szabadokra egyaránt.

Amennyire az adatok engedik, ismerkedjünk meg mindezzel közelebbről: az ébredező megyével és községgel; a néppel s annak gazdaságával. Ha ez némikép sikerült, érthetőbbé válik a nép későbbi viszonya a nemességgel s a későbbi idők küzdelme a személyes és vagyoni szabadságért.