Teddy Goldsmith – A HIGIÉNIA FEGYVERÉVEL A KISTERMELŐK ELLEN 1. rész

Egészségtelen – vagy csak kicsi?
A HIGIÉNIA FEGYVERÉVEL A KISTERMELŐK ELLEN

“A természettudomány egy új vallás, és a fertőtlenítőszer a szentelt víz.”
George Bernard Show

A higiénés törvények bevezetése valójában azt a célt szolgálja a nyugati világban, hogy az élelmiszer termelés és -kereskedelem néhány nemzetközi óriásvállalat kezébe kerüljön, amelyek egyre inkább az irányításuk alá vonják az állami politikát a gazdasági élet minden területén. Ha valóban azt akarjuk, hogy egészségesebbekké váljunk, és kevésbé legyünk kitéve az ételmérgezések veszélyének, akkor teljesen meg kell változtatni a politikát.
Az egyre nagyobb társaságok létrejöttével jellemezhető globális gazdaság élelmiszerpiacán a kistermelők és a kiskereskedők egyre nehezebben boldogulnak, sőt maradnak életben. A helyzetüket többek között az is nagy mértékben nehezíti, hogy a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) olyan törvényeket hozott, amelyek arra kényszerítik az országok kormányait, hogy nyissák meg a nemzeti piacukat az erőteljesen támogatott külföldi, különösen az Amerikai Egyesült Államokból származó élelmiszerek előtt. Például az USA-ból Indiába importált szója tonnánkénti ára 155 dollár helyett 348 dollár lenne, ha az amerikai kormány nem támogatná a termelést. Ezzel az árral egyetlen farmer sem kelhet versenyre sem Indiában, sem máshol a világon.

CargillA másik probléma az, hogy a világgazdaságot hatalmas, az egész Földre kiterjesztett, vertikálisan szervezett társaságok uralják és irányítják. Például a gabonakereskedelem 77 százaléka mindössze öt, a kakaókereskedelem 83 százaléka, a banánkereskedelem 80 százaléka és a teakereskedelem 85 százaléka egyaránt csupán három társaság kezében van. Ilyen körülmények között a kis élelmiszer termelők gyakran kényszerülnek arra, hogy az alapanyagot ugyanattól az óriásvállalattól vásárolják, amelynek a termékeiket eladják. Így ezek az óriásvállalatok szabhatják meg, hogy mennyi legyen a kistermelő haszna. Ezért történhet meg például az, hogy a banánért a szupermarketben kifizetett árnak mindössze két százaléka kerül vissza azokhoz, akik az ültetvényen dolgoznak, öt százaléka a föld tulajdonosához, a többi pedig a kereskedőkhöz, illetve egyre gyakrabban ugyanannak a nemzetközi vállalatnak a leányvállalataihoz.

Az óriásvállalatok azt is kibírják, hogy valamelyik terméküket áron alul adják el. Nem bánják, ha egy ideig egy árucikken veszteségük van, ha az alacsony árnak az a következménye, hogy a kisebb, sőt a meglehetősen nagy versenytársaik is kiesnek a piaci versenyből. A Wal-Mart, a világ legnagyobb kereskedelmi hálózata gyakran követi ezt az üzletpolitikát. Amikor megtelepszik egy városban, az alapvető élelmiszereket gyakran olcsóbban adja, mint amennyi azok előállítási költsége. Ez alkalmas stratégia arra, hogy a környéken megölje a kis üzleteket, sőt, még a kisebb szupermarketeket is. Amint ezek az üzletek bezárnak, a Wal-Mart azonnal megemeli az árakat.

Ugyanez történik, amikor a nagy amerikai, európai vagy japán exportőrök a Harmadik Világ országaiban azért adják olcsón a termékeiket, hogy tönkretegyék a helyi termelőket. Vandana Shiva ezt “hamis versenynek” nevezi. A dömpingáru piacra dobása törvényellenes, azonban gyakorlatilag lehetetlen pert nyerni az óriásvállalatokkal szemben, hiszen ezekben az országokban a működésük teljes kormányzati támogatást élvez.

WTORáadásul amikor a kis élelmiszer termelők találnak egy új területet, amely a túlélésüket biztosítaná ebben a gazdaságilag és politikailag is ellenséges környezetben, a nagy társaságok csak addig engedik őket növekedni, ameddig a saját helyzetüket nem veszélyeztetik. Sokszor azzal teszik lehetetlenné a kis vállalatok működését, de legalábbis a további növekedésüket, hogy a kormányt vagy a nemzetközi szervezeteket arra kényszerítik, hogy új, a kistermelők számára előnytelen törvényeket hozzanak. Erre találhatunk példát az USA-ban, ahol az organikus mezőgazdasági termékek előállítása jelenleg ötmillió dolláros piacot jelent, amely évente húsz százalékkal növekszik. Az a gondolat azonban az óriásvállalatok tulajdonosai számára elviselhetetlen volt, hogy a kisvállalatok kiszorítsák őket ebből az üzletből. Ezért 1999-ben arra kényszerítették az USA Mezőgazdasági Minisztériumát (USDA), hogy vezessen be olyan új törvényeket, amelyek lehetővé teszik, hogy a nagytermelők számára előnyösebb körülmények között termelt (genetikailag módosított, radioaktív sugárzással tartósított, mérgező iszappal “trágyázott”, növényvédő szerekkel kezelt) haszonnövényeket is organikusnak minősítsék. Ezzel párhuzamosan megtiltották, hogy bármelyik nem-állami szervezet ennél szigorúbb követelményeket írjon elő. Szerencsére olyan erős volt a lakossági tiltakozás, hogy az USDA kénytelen volt visszavonni a törvénytervezetet, legalábbis egyelőre. Mégis az a puszta tény, hogy a minisztérium hajlandó volt egy ilyen gyalázatos törvény elfogadását javasolni, világosan megmutatja, hogy a minisztérium a nagy élelmiszeripari vállalatok pillanatnyi érdekeiért feláldozná az amerikai lakosság és a környezet egészségét. Természetesen ez csak egyetlen példa arra a folyamatra, amely napjainkban világszerte végbemegy: azokat a törvényeket, amelyek a kis társaságokat, a helyi gazdasági életet, a helyi közösséget, az emberek egészségét és a természetes környezetet védték, folyamatosan felváltják azok a törvények, amelyek a nagy társaságok érdekeit szolgálják.

Az Ecologist Report egy olyan törvénycsomagot vizsgál, amely a kis élelmiszer termelőket költséges befektetésekre kényszeríti azzal az ürüggyel, hogy a tevékenységük nem higiénikus. Mivel csak néhányan tudják majd megfizetni az átalakítások költségeit, a kistermelők nagy része kiesik az üzletből. malac

A közegészségügyi törvényeket 1995-ben dolgozta ki a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), és a bevezetésükhöz a kormányoknak egy ötéves időszak állt a rendelkezésükre. Ezeknek a törvényeknek az a céljuk, hogy biztosítsák, hogy az élelmiszerek megfeleljenek a kockázati határértékeknek (HACCP), amelyeket eredetileg a NASA felkérésére dolgoztak ki az űrhajósok számára elkészített ételek vizsgálatához. A határértékeket annak a Pillsbury multinacionális élelmiszertársaságnak a munkatársai szabták meg, amely a Haagan-Dazs és a Burger King üzletláncot üzemelteti.

Az 1970-es években az Amerikai Élelmiszer és Gyógyszer Hivatal (FDA) is elfogadta a kockázati határértékeket az USA élelmiszerpiacán eladható élelmiszerek vizsgálatára, 1991-ben pedig az Egyesült Nemzetek élelmiszer biztonsági sztenderdekkel foglalkozó hivatala (Codex Alimentarius) is bevezette ezeket az előírásokat. Ezt a hivatalt teljesen a multinacionális társaságok irányítják, és jelenleg azon munkálkodik, hogy lehetővé tegye, hogy a kisvállalatoktól a nagy gyógyszergyártó cégek vegyék át a gyorsan növekvő élelmiszer-kiegészítő piacot, különösen a vitaminok forgalmazását, amint ezt a The Ecologist körültekintően dokumentálja. Mind a Codexből, mind az FDA-dokumentumokból világosan kiderül azonban, hogy mik a valódi prioritások a számukra, hiszen az óriásvállalatok nyomására elfogadták a szexhormonok használatát a hústermelésben, és engedélyezték a genetikailag módosított élelmiszerek előállítását és forgalmazását. Bár ez nem kerül nyilvánosságra, de a nagyvállalatok általában azt szeretnék, hogy a tevékenységüket szabályozó törvények lazák legyenek, mint például a Codex azon előírásai esetében, amelyek meghatározzák az ételeinkben engedélyezett vegyszermennyiséget. Máskor azonban éppen az az óriásvállalatok érdeke, hogy az előírások nagyon szigorúak legyenek, mert ezeket a gyengébb versenytársak nem képesek betartani, így kiesnek a piaci versenyből. Erre példa, hogy a Monsanto biotechnológiai óriásvállalat megtámadta azt a törvénytervezetet, amelyet az USA kongresszusa javasolt annak érdekében, hogy lazítsák a Környezetvédelmi Hivatal (EPA) genetikailag módosított növényekre vonatkozó szabályozását. Dr. Miller, a Hoover Intézet munkatársa rávilágított, hogy “a Monsanto cégnek az a törekvése, hogy a megengedett határértékeket olyan magas szinten tartsák, hogy még a vele versenyben álló vetőmagtermelő nagyvállalatok is túl költségesnek ítéljék ezek betartását, és ezért hagyják el a piacot.” Steve Gorelick hozzáfűzte, hogy ha még a nagyvállalatok sem képesek betartani az előírt alacsony határértékeket, “nem nehéz elképzelni, hogy ez mekkora terhet jelent a kisvállalatok számára”, Wendell Berry az Amerika felkavarása című gondolatébresztő könyvében azt írja, hogy “a közegészségügyi törvény válogatás nélkül minden kistermelő ellen dolgozik, mert a megfizethetetlenül magas termelési költségek kiszorítják őket a piacról”. A törvény bevezetésének az az eredménye, hogy “megszűnt a lehetősége annak, hogy az igazi kistermelő megjelenjen a piacon egy kanna tejföllel, egy tyúkkal, vagy egy tucat tojással. A törvény által előírt berendezések olyan költségesek, hogy néhány tehén tartásához képtelenség megvásárolni azokat. Így a közegészségügy nevében kiszorították a piacról a kistermelőket, a nagytermelőknek pedig természetesen hatalmas előnyt biztosítottak. A jövő történetírói gondolatban elkerülhetetlenül összekapcsolják, hozzánk hasonlóan, a termékek tisztaságát és a piszkos hasznot.”kistermelok_1

Ross Hume Hall az Ecologist Report-ban leírja, hogy Vermont államban az FDA előírta, hogy annak ellenére, hogy eddig az almabor semmilyen megbetegedést nem okozott, az almabort pasztörizálni kell, vagy egy cédulával kell ellátni a palackját, amely arra figyelmezteti a fogyasztókat, hogy “a termék veszélyes baktériumokat tartalmazhat, amelyek komoly betegséget okozhatnak”. Ez a szabály az állam sok almabort előállító kistermelőjét kiüti az üzletből. Szükségtelen megjegyezni, hogy a két legnagyobb almabortermelő cég — amely a termék 80 százalékát állítja elő — már pasztörizálja azt, és természetesen hasznot húz a 45 kisebb versenytárs elvesztéséből. A szerző azt is leírja, hogyan öli meg a közegészségügyi törvény a kis sajttermelőket. Ez különösen azokat a termelőket érinti, akik a sajtot nyers tejből állítják elő, amelyet az FDA veszélyesnek nyilvánított, annak ellenére, hogy az 1988-ban az FDA által vizsgált kilenc sajttal kapcsolatba hozható megbetegedést minden esetben éppen pasztörizált tejből készült sajt okozta.

Jose Lutzenberger leírja, hogy Brazíliában, Rio Grande del Sul államban közegészségügyi törvénnyel megtiltották a családi gazdaságokban a baromfitartást, mert ezeket a baromfikat vádolták azzal, hogy a “gyári” csirkéknek betegséget adnak át. A csirkéket a törvény szerint csak meghatározott méretű és négy méter magasságban csempézett falú helyiségekben lehet tartani, amit a kistermelők nem képesek biztosítani. A szerző ír arról is, hogy hogyan tették lehetetlenné a közegészségügyi törvények a citrusfélék kis gazdaságokban történő termesztését. Így a piacot teljes egészében a nagy citrustermesztők vették át.

Giorgio Ferigo beszámol arról, hogy a közegészségügyi törvények bevezetése vetett véget egy ősi helyi olasz ínyencség, a Lardo di Colonnata készítésének — amelyet öt évszázada fogyasztanak anélkül, hogy bármilyen egészségügyi problémát okozott volna.

Richard Young bemutatja, hogy Nagy-Britanniában bezárták a vágóhidak ötven százalékát, mert úgy ítélték meg, hogy nem elég higiénikusak, és nem felelnek meg az (értelmetlen) EU-előírásoknak. Ennek eredményeként az állattenyésztők arra kényszerülnek, hogy a haszonállataikat a néhány megmaradt vágóhídra szállítsák, sokszor nagy távolságra, valóban nagyon egészségtelen körülmények között összezsúfolva azokat a szállító járművekben, ami az állatoknak jelentős stresszt okoz, rontja a hús minőségét, a termelőknek pedig jelentős többletköltséggel jár.

Vandana Shiva arról ír, hogy Indiában egy hamisítási eset adott ürügyet a kormánynak arra, hogy olyan törvényt hozzanak, amely megtiltja a mustármag-olaj termelését és fogyasztását. Még az egészségügyi miniszter is elismerte, hogy a hamisítás valószínűleg azok műve volt, akik a mustármag-olaj-termelés megszűnéséből végül hasznot húztak. A tiltó törvénynek az lett a következménye, hogy abbahagyták az indiai mezőgazdaság és ételkultúra egyik központi növényének a termesztését, és ezzel a kistermelők millióinak megélhetése szűnt meg. Ennek az új törvénynek az egyetlen célja az volt — állítja a szerző — , hogy lehetőséget teremtsen a nagy mértékű amerikai szójaolaj-exportra. A szójaolajat, amelyet a Monsanto cég állít elő genetikailag módosított szójababból, egyre nehezebb eladni akár Európában, akár máshol a világon.

Tavaly májusban a francia kormány egy kicsit túlságosan messze ment, amikor előírta, hogy az utcai elárusítóhelyeket, ahol halat, húst vagy tejterméket árulnak, elektromossággal, folyó vízzel és hűtőpulttal kell felszerelni, amely az állandó hőmérsékletet biztosítja. Szükségtelen mondani, hogy ezeket a nyitott piacokat nem-higiénikusnak tekintik, amelyek az emberek egészségét veszélyeztetik. kistermelok_2_piacKöztudott azonban, hogy ezek a piacok szerte Franciaországban a mezőgazdasági területeken a társadalmi élet középpontját jelentik, és a kistermelők számára lehetőséget adnak arra, hogy a terményeiket el tudják adni. A számok önmagukért beszélnek: megközelítőleg hatezer városban és faluban jelenleg mintegy húszezer piac működik, és ezeknek körülbelül negyven százalékánál a település önkormányzata nem képes arra, hogy fedezze a korszerűsítés költségeit. Szerencsére a nagy lakossági tiltakozás miatt a kormány visszavonta a javaslatot, és valószínűleg egy megfelelőbb pillanatra vár, amikor újra próbálkozhat a törvény bevezetésével, esetleg burkoltabb formában.

A vetés-betakarítás ciklusa helyett az adósság ördögi köre
Képzeljük el a következőt: Egy amerikai farmer, aki gabonát termeszt, és szarvasmarhát és csirkét tenyészt, megvásárol egy új traktort egy cégtől, amelynek a Cargill társaság a tulajdonosa. Öntözőberendezést is vesz egy másik cégtől, amely azonban szintén a Cargill társaság tulajdona. Vetőmagra, műtrágyára és takarmányra is szüksége van, amit egy harmadik Cargill tulajdonban lévő vállalattól szerez be. Aratás után a gabonát a Cargill társaság által működtetett malomba viszi, ahol azonban nem elégedett a felajánlott árral, ezért elhatározza, hogy egy ideig tárolja a terményt. A tárolást végző cég, amely Európába vagy Japánba szállítja a gabonát, szintén a Cargill tulajdona. Közben a farmer a szarvasmarhákat eladja egy húsfeldolgozó üzemnek, a csirkéket pedig egy baromfifeldolgozó vállalatnak, mindkettőt a Cargill társaság üzemelteti. Szerencsétlenségére a gabonáért, a szarvasmarhákért és a csirkékért nem kap annyi pénzt, amennyi a traktor és az öntözőberendezés árát fedezné, ezért a helyi bankban kölcsönért folyamodik. A bank, mint kiderül, ugyancsak a Cargill társaság tulajdona.
Bár ez csak egy elképzelt történet, de a Cargill társaság valóban érdekelt a mezőgazdasággal összefüggő említett iparágakban, és ezeken kívül még a gazdaság sok más területén is. És bár a farmer a Cargill versenytársaival is köthet üzletet, de nagy az esélye annak, hogy ezek a vállalatok egy másik nagy mezőgazdasági óriás részei. (L. erről Joel Dyer, A mohóság betakarítása, Westview Press, 1998.)

Forrás: Teddy Goldsmith: Unhygienic – or just small scale?
The Ecologist Report, 2001. június, 4-10. oldal
Fordította: Adorjánné Farkas Magdolna

Advertisements
Galéria | Kategória: ZÖLD | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s