BENEDEK ELEK: A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE 3-4.

BENEDEK ELEK: A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE
(forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/)

ELSŐ KÖTET – SZABADOK ÉS NEM SZABADOK
A törzsszerkezet felbontása. – A várszerkezet. – Nincs rendi külömbség a szabadok közt. – A nem szabadok különféle osztályai. – A törvény és a nem szabadok. – Miben egyenlők a szabadok és a nem szabadok?

benedekelekGéza huszonöt esztendős vezérséget két nevezetes dolog örökíti meg: ekkor jelenik meg a pogány magyarok közt a kereszt s indul bomlásnak az ősi törzsszerkezet. Amannak diadala, emennek teljes felbomlása Szent István nevéhez füződik, de István alatt is csak a törzsszerkezet felbomlását mondhatjuk teljesnek, a kereszt diadalát még nem. A magyar nép, ki önként, ki kényszerítve, fölvette ugyan a keresztségét, de a népnek a zöme lelkében még ekkor csak névszerint volt keresztény, valójában pogány.

Sem a kereszt diadala, sem a törzsszerkezet felbomlása nagy küzdelmek nélkül nem mehetett végbe, amin nem lehet csodálkoznunk, ha az ősi és az uj hit közt való nagy különbségre gondolunk. Nemkülönben azt sem csodálhatjuk, ha a minden hatalomtól független törzsfők nem vették szivesen a törzsbirtok feldarabolását, a törzsek s nemzetségek egyes tagjai közt való felosztását, amivel együtt járt nagy hatalmuk meggyengülése is. Géza előtt még »Isten és a nép nevében« indítnak háborút s kötnek békét: ezt a jogot István már kiveszi a nemzetgyűlés vagyis a nép kezéből, s a királyi hatalom számára foglalja le. A király nevez ki tisztviselőket, nem a nemzetgyülés választja azokat, s a törzsfőknek a nemzetgyüléstől nyert hatalma nem öröklődik át a törzsek megszünésével egyesekre, a törzsfők ivadékaira, hacsak a király nem ruházza föl azzal.

Mit tett István? Miként szüntette meg a törzsszerkezetet? Miben állott a törzsszerkezet felbontása?
István először is a törzs-szállásokat felosztotta a törzsek egyes tagjai között.

A várakat, melyek addig a törzsfők felügyelete alatt állottak, kinevezett tisztviselőkre, a várispánokra bizta, megalkotván az u. n. várszerkezetet, melynek milétéről mindjárt szó leszen. Közvetlen a király alá rendelte a nemzet minden szabad tagját, vagyis a törzsfők hatalma átszállott a királyra.

Egyformán a királyi hatalom alá rendelvén minden szabad embert s egyformán kötelezvén a haza személyes védelmére, nem volt arra szükség, hogy egyesek külön sereg tartásával szolgálják a hazát, amit külömben nemcsak a személyenként való hadviselés kötelessége tett fölöslegessé, de a várszerkezet intézménye is, mely első sorban katonai jellegü volt.
Első tekintetre úgy látszik, mintha Szent István korlátlan hatalmú uralkodó lett volna. Ám a törzsszerkezet felbomlott, a törzsfők korlátlan hatalma megszünt ugyan, de a nemzet szabad tagjait ott találjuk a királyi tanácsban. Ezek az előbbkelők, az első rendhez tartozók, nyilván többnyire törzsfők ivadékai, de már köztük idegenek is, hozzák a törvényeket, vesznek részt az ország kormányzásában. Maga a nép, a tömeg, esztendőben egyszer vett részt a törvényhozásban, az u. n. székesfehérvári törvénynapokon. Ilyenkor a nemzet minden tagjának joga volt megjelenni, panaszát eléadni; sőt nemcsak panaszra volt joga, de részt vett a tanácskozásban, a törvényhozásban, a gyakorlatban netalán be nem vált törvényeknek ujjáalkotásában is. Természetesen, a törzsfők s általában a nemzetségek fejei a törzsszerkezet felbomlásakor nagyobb területeket kaptak az osztály alá került közös birtokból, sőt azok, kik a király iránt való hüségben kitüntek, a régi rend megszüntetésének, a keresztény vallás behozatalának ellen nem szegültek, még külön is kaptak földet; de a földbirtok terjedelme szabad és szabad ember közt nem emelt válaszfalat: István és általában az Árpádok alatt a teljesen szabad magyarok, sőt a befogadott jövevények közt is, kik egy vagy más érdemük fejében birtokot kaptak a királytól, – rendi különbség nem volt. Volt nagy és kis birtok, de még nem volt fő- és középnemesség. Valamint a vezérek korában, István és később az Árpádok korában is két nagy osztály áll szemben egymással: szabad és nem szabad.

A törzsszerkezet felbomlásával tehát nem bomlott fel a nemzet szabad tagjainak egyenlősége. Nagy- és kisbirtokos szabad ember egyaránt csak személyében volt köteles védeni a hazát. A birtok nagyságával nem nőtt sem a joga, sem a kötelessége. Az állammal szemben egyéb terhe, kötelessége nem volt a haza személyes védelménél. Minden egyéb teher a nem szabadokra nehezedett. De ha a szabadok rendjében még nem találunk különbséget ember és ember közt szabadság és jog dolgában, a nem szabadok rendjében már a rangkülönbségnek – ha ugyan nem gúny itt rangról beszélni – egész sorozatát találjuk.
Első helyen állanak a várjobbágyok, kik az állami várak területén laktak s a királynak tett hadi szolgálatok fejében kaptak birtokot. Alig különböztek a kisbirtokú szabad embertől s idővel többnyire föl is emelkedtek a nemesek rendjébe.

A várjobbágy után jött a várnép. Ezek a várőrző katonaság számára szolgáltatott élelmi szerek fejében kaptak földet. Ők végezték a szükséges fuvarozást, őket használták a várak építésénél s más egyéb közmunkánál. Voltak köztük mesteremberek is, kik szintén a vár számára dolgoztak.

Ime, magától kezd világosodni, mi volt az István király alkotta várszerkezet: a királyi hatalom támasza. A várakhoz tartozó földek népe részint fegyverrel, részint a földnek termésével erősíti a király hatalmát s biztosítja lehetőleg a királyt a hatalomra vágyakodó nagy urak esetleges támadásai ellen. Egy-egy várhoz nemcsak a vár környéke tartozott, de tartoztak tőle messze eső földek is s viszont éppen ugy voltak az állami várak közelében földek, nagyobb birtokok a teljesen szabad emberek tulajdonában. E földek mívelői az u. n. szabad parasztok voltak, akik adózás és igazságszolgáltatás tekintetében a várszerkezethez tartoztak, vagyis a várispán hatósága alatt állottak, de a föld termésének bizonyos részét a földesurnak szolgáltatták át, akitől e földet kapták. Szabadok voltak e parasztok annyiban, hogy, ha lefizették államnak és földesurnak köteles tartozásukat, szabadon mehettek más földesurhoz, de magához a földhöz, melyet műveltek, semmi néven nevezendő joguk nem volt.

Kik voltak ezek a szabad parasztok? Volt-e közöttük tiszta magyar? Kétségtelen, hogy nagy részük a honfoglaláskor itt talált népből telt ki, de volt köztük tiszta magyar is, olyanok, kik a földosztásról lekéstek. Akik, mig a földosztás történt, valahol idegen országban kalandoztak s mire haza kerültek, az itthon maradottak felosztották maguk közt a földet, az ősi szerzeményt. Mit tehettek egyebet: földet kellett kérniök művelésre azoktól a szerencsésektől, kik jelen voltak a nagy földosztáson.

A várszerkezethez tartozott kezdetben a polgári rend is, jobban mondva: a mesteremberek rendje, mely többnyire idegenből ide került iparosokból alakult. (A polgár szót nem szabad a mai értelmében vennünk. Akkor a polgár szolgát jelentett, aminthogy ma is szolgának hiják a Székelyföld számos falujában a községi szolgát.) A várakhoz közel telepednek meg országszerte e vendégnépek, akik, mert erős szükség volt az iparos kézre, szivesen látott vendégek mindenütt, a teljesen szabadokéval csaknem felérő szabadságot élveznek, birájukat, papjukat maguk választhatják. Személyenként nem voltak kötelesek a hadviselésre, hanem háboru esetén testületenkint adtak néhány katonát a királynak, fizettek némi adót is s a királynak és királynénak, mennyegzőjük alkalmával, valami ajándékot. Szabadok voltak tehát s földjük is volt, de nem minden teher nélkül: ebben külömböztek a teljes szabadoktól, a nemesektől. Az idők folyamán azonban, ha személyükben nem is, de mint testület, mint rend, közvetlen a nemesek mellé emelkednek.

Látjuk, hogy az idáig felsorolt osztályok, melyek a teljesen szabadok rendjén kivül esnek, tehát: a várjobbágyok, szabad parasztok és polgárok – személyükben ez idő szerint szabadoknak mondhatók, nincsenek a röghöz kötve, bizonyos szolgálatok teljesítése után szabadon költözhetnek, változtathatják lakóhelyüket. Csak ezek után jönnek még a legalsóbb osztályok, a személyükben nem szabad, földesuri hatóság alatt álló népek, nevezetesen az udvarnokok és a rabszolgák. Mig a szabad parasztok a földesurtól kapott föld fejében csupán a föld termésének bizonyos részével tartoznak, az udvarnokok és rabszolgák a földesur udvarán, háza körül végeznek rendes szolgálatokat s müvelik a birtoknak azt a részét, mit a földes ur nem adott át művelésre a szabad parasztoknak. Az udvarnokok, mint a nevük is mutatja, többnyire az udvarban, a ház körül szolgáltak s ezeknek jobb sorsuk is volt mint a rabszolgáknak s szabadság dolgában is volt annyi különbség köztük, hogy a földesur az udvarnokot csak az általa művelt földdel együtt adhatta el, a rabszolgát pedig föld nélkül is eladhatta, annak sorsával, életével kénye-kedve szerint rendelkezett.

Az udvarnokok is többfélék voltak. Némely udvarnokot bárminémű munkára alkalmazhattak a földesurak, akárcsak a közönséges rabszolgákat, de aztán voltak olyanok, kiket csak a munkának bizonyos nemére használtak, nevezetesen házi és gazdasági munkára. A házi munkára használt udvarnokok közt volt tárnok, fegyveres, harangozó, pinczés, szakács, étekfogó, szücs, varga, kamaraszolga, hírvivő, kocsis. A mezőgazdasági munkára használtak közt: szántóvetők, szőllősök, molnárok, kertészek, erdő- s mezőcsőszök, csikósok, gulyások, kondások, juhászok, szekeresek, halászok, vadászok, madarászok, solymárok, kovácsok, akik udvarbírák vezetése alatt állottak.

Ezek az udvarnokok később többnyire szabadokká lettek, fölemelkedtek a nemesek és polgárok rendjébe, a szolgaságban maradottakkal pedig már mint jobbágyokkal találkozunk. Ez is emelkedés volt. Kedvezőbb helyzet a szolgaságnál. De nem mindig.

Azzal kezdettem e fejezetet: Géza idejében jelenik meg a kereszt a pogány magyarok közt s indul bomlásnak a törzsszerkezet. István hajtja végre Géza kezdését s ámbátor a kereszt diadala még nem teljes, mert a nép a lelkében István alatt is pogány, feltünik mégis, hogy István, a keresztény vallás e buzgó apostola, nem szünteti meg a keresztény vallás szellemével ellenkező rabszolgaságot. Feltünik, de csak első tekintetre. Valameddig a kereszt diadala nem tökéletes, a rabszolgaság eltörlését hiába várjuk: ezt a fenkölt lelkü István sem hajthatta végre. Ő még nem tehetett egyebet, mint hogy lehetőleg enyhíti a szolganép sorsát.

Az új hitet őszintén, lelki meggyőződésből fölvett király nemes szive nyilatkozik meg törvényeiben, melyeknek egyik pontjában azt mondja, hogy azt a szolgát, kit ura irgalmasságból szabaddá tesz, többé szolgává nem szabad tenni, sőt, ha az úr a szolgának szabadságot igért, de közbejött halála miatt erről tanuságot nem tehetett a szolga, az özvegynek és árvának jogában áll ezt bizonyítani. De ennél több aztán nincs is szent István törvényeiben, ami a szolgák javára eshetnék. Mind a többi törvény az urak érdekeit védi. A mezőgazdaság akkori állapotában oly fontos szerepe volt a szolganépnek, hogy István király kétségtelenül maga ellen zudítja az összes szabadokat, ha a munkáskéz e nagy tömegének személyes szabadságot ad.
Irgalmasságot hirdet e nyomorult, szegény szolganép iránt, de ő maga sem nélkülözheti őket, mert saját földeinek a művelésére sem elegendők a várnépek, a szabad parasztok. Maga a papság is, mely a keresztény vallás emberszerető igéit hirdeti, többnyire e szolganéppel művelteti azokat a rengeteg nagy uradalmakat, melyekkel István megajándékozta őket. De nyilván emberségesebben bántak a szolganéppel, mint a világi urak, s amit nem lehet eléggé hangsulyoznunk, a papság volt az, mely nemcsak az uj hitnek nyerte meg lassanként a pogány magyarok lelkét, de ő kedveltette meg velük a földmívelést is, ők emelték ki a gazdaságot ősi, kezdetleges állapotából. Az idegenből ide jött papság lelkes munkája tehát nemcsak lelki, de anyagi javára is válik a magyar népnek. Csüggedést nem ismerve, martiromságtól nem félve, sőt keresve azt, formálja át a pogány magyart kereszténnyé, a kalandozó, nyugtalan vérű nomád népet gazdaemberré.

Bővebben lesz erről szó a következő fejezetben, a hol a bálvány és kereszt küzdelmét rajzolom. Elébb azonban még meg kell ismerkednünk Szent Istvánnak a szolgákra vonatkozó törvényeivel.

Szent István tehát törvényben engedte meg a szolgák felszabadítását, de talán mondanom se kell, hogy ezzel az engedelemmel nagyon kevesen éltek. A gazdasági érdek erősebb volt az emberiességnél. Egyesek szabaddá tették kedvesebb szolgáikat: ennyi az egész.

Mindaz, ami Szent István törvényének többi pontjaiban a szolgákra vonatkozik, napnál világosabban mutatja azt a végtelen nagy ürt, mi ur és szolga közt volt. Valamint a szabad ember szabadon rendelkezik a vagyonával, azonképpen a szolga – szolga tartozik maradni. Ez a 6. fejezet értelme.

Ha a szabad ember más szolgáját megöli – mi a büntetése? Adjon helyette más szolgát és böjtöljön.

Ha a szabad ember illetlenül viseli magát Istennek házában: meg kell dorgálni, ki kell üzni. A közönséges embert meg kell kötözni s vesszőztetni. Szolgát ura vagy asszonya ellen sem vádlónak, sem tanunak elfogadni nem szabad.

Másnak a szolgáját elvenni, magához csalogatni nem szabad. Miért? Mert kinek-kinek szüksége van a maga szolgájára.

Szabad embernek szolgálóval való paráználkodása – megbecstelenítő. Először megnyirják, másodszor is megnyirják, s ha harmadszor is tenné ezt: szolgává sülyed maga is. De ha a szolgáló szabad embertől áldott állapotba jut s szülés közben meghal – nem a szolgáló családjának tartozik kártérítéssel, hanem a szolgáló urának. Más szolgálót kell adni helyette.

Szolga ha szolgálóval paráználkodik s a szolgáló szülés közben meghal, a szolgát el kell adni. Fele ára a szolgáló urát illeti, fele a szolga urát.

Feleségül venni szolgálót: a szabadság elvesztésével jár.

Ha valakinek a szolgája másnak a szolgáját megöli, a gyilkos ura a másik urnak térítse meg a szolga fele értékét; ha nincs módja rá: negyven nap teltével el kell a szolgát adni, s az ára megoszlik a két ur között.

Aki mások szolgáinak szabadságot akar szerezni, minden szolgáért külön birságot fizessen. Ebből két rész a királyé, egy a szolgák uráé.

Ha szolga először lop, 5 tinóval váltsa meg az orrát. Másodszori lopásnál szintén 5 tinóval a fülét. Ha harmadszor is lop: életével lakol. Ám a szabad embert tolvajságért először még csak szolgaságra vetik, ha nem tudja magát megváltani.

Urnak és szolgának a megbüntetésében csak egy a közös: a böjtölés.
»Tartsd meg mindenkor emlékedben« – igy szól Szent István a fiához, Imre herczeghez – »hogy minden ember egyforma.«

A szent életű, kegyes király bizonyára igy érezte s ha tőle függ, talán egyforma szabadságot ad minden alattvalójának. A valóság azonban ez: voltak szabadok és nem szabadok, urak és szolgák s mindezek csupán egy dologban voltak egyenlők: a böjtölésben.

Szabadnak és nem szabadnak a megbüntetésében, a büntetésnek a mértékében ez az egyetlen közös, melynek minden embert alávetett az egyház s annak utján István törvénye. Egyébként az egyformaság csak irásban volt meg. Egy nagy szívű király kegyes kivánsága ez, mely sohasem teljesült, nem is teljesül soha.

ELSŐ KÖTET – A BÁLVÁNY ÉS A KERESZT KÜZDELME.
Az ősi hit. – A lázadó Kupa. – A szerzetesek és a földmivelés. – Szent István törvényei. – A háztüzörző. – Achtum és Csanád. – A Csanád-monda és népmeséink. – A félmagyar király. – A nép apja. – Gellért püspök és Aba Sámuel. – A bujdosó herczegek. – Vatha lázadása. – Gellért mártirhalála. – Az ősi vagy az uj hit? – A fejérvári népgyülés. – Félig pogány, félig keresztény imádság.

Gellert_puspokRégi krónikások, a ma élő nép hagyományos hite és néhány töredékesen fenmaradt népszokás tanúsága szerint is, az ősmagyarok több istent imádtak. Több istent, akiket nem imádtak mind egyforma tisztelettel, s akik fölött állott az »öreg isten«, a mindenható, mindent látó és tudó. Fölöttük áll, de nem maga intézi az emberek sorsát, hanem intézteti az alsóbb rendű istenekkel. Ő a láthatatlan, az elérhetetlen magasságban lakozó, kit félelemmel imád a nép s kit nem is kivánnak látni, mert »jaj annak, akit meglátogat!« A nagy csapás sújtotta ember ma is így sóhajt föl: »meglátogatott az Isten!«

Az alsóbb rendű istenek közt első volt a tűzisten, vagy a nép szavával élve: a Napisten. A tűz rendkivüli tiszteletében nyilvánult a Napisten imádása, s a ma még itt-ott szokásos szentivánéji tűzugrás és az ujszülött gyermeknek néhol még most is tüz fölé való tartása: pogánykori hagyomány, a tűzimádásra emlékeztető. Istenként imádták a holdat; a csillagokat; a vizet; a földet, mégpedig ez utóbbit Nagyboldogasszony személyében. Sőt megvolt az ősvallásban a tündérek tisztelete is.

Nagyboldogasszony volt, az ősi hit szerint, az életadó istenasszony, az áldott állapotban levő asszonyok védője, gyámolítója, a szülő-asszonyok segítője, ki két angyalt küld a betegágyas asszony házába: az egyiket az anya, másikat a gyermek mellé. Küldi a leányát is, Boldogasszonyt, másnéven Kisasszonyt, akinek utóda a kereszténységben Szűz Mária. A Nagyboldogasszony tehát Szűz Mária édes anyjának, Annának az elődje. A hagyományok azt sejtetik velünk, hogy a magyarok istene, a nép vallásos hite szerint, Nagyboldogasszony fia lehetett, s hogy a magyarok istene nem volt egy az öreg istennel.

Könyvem második kötetébe tartozik az ősi hit részletesebb rajza, itt csupán jelezni óhajtom az ősmagyarok többisten-imádását s ezzel azt is, hogy a pogány magyaroknak a keresztény hitre való áttérése nem ment oly könnyű szerrel, mint azt némely történetíróink, kik egy istenhivőnek vallják a honfoglaló magyart, elhitetni szeretnék. Ha a pogány magyar egy istenhivő lett volna, valóban könnyű munka lesz vala az új hitre való áttérítés. Akkor, hogy úgy mondjam: egyszerűen át kell fordítani a régi hitet az újra. Így azonban a keresztnek erős küzdelmet kell folytatnia a bálványnyal s hosszú idő multán lett teljes a kereszt diadala.

Szent István szívvel-lélekkel keresztény, de ugyanezt nem mondhatjuk még a népéről. Maga Géza is fölveszi ugyan a keresztségét, de lelkében még nem keresztény s a papok intelmeivel nem törődve, áldoz az ős vallás isteneinek. És fölveszik a keresztségét sokan az előbbkelők közül, fölveszi a nép zöme is, de István idejében, sőt később is, inkább név szerint keresztény a nép, mint lelkében. Az idegen papság, bármennyire lelkesen vette szent hivatását, igazi hatással nem lehetett a népre, mely nem értette a hittérítők nyelvét. Ehhez járúlt még, hogy István körűl, a felesége révén, bajor vitézek vittek vezetőszerepet s az egykor hatalmas törzs- és nemzetségfők ivadékai, kik többé-kevésbé háttérbe szorúltak, a kereszténység terjesztésében nemcsak ősi vallásuk, de ősi jogaik ellen is támadást láttak. Bizalmatlanul fogadták István hittérítő buzgalmát, bizalmatlanul fogadta a főbb és a közrend egyaránt.

Kupa, állítólag Árpád véréből való vér, volt az első, ki nyiltan fellázadott az új hit ellen. A Bakonyból indúlt a lázadó Kupa az ő népével, a krónika szerint, pusztítván István városait, majorjait, rabolván jószágait, ölvén szolgáit. Veszprémnél volt a pogány és a keresztény sereg mérkőzése, mely a keresztény sereg győzelmével végződött. Kupa is elesett. Állítólag egy Wenczellin nevű német gróf ölte meg páros viadalban. A buzgó keresztény István, elrettentő példaként, Kupa holttestét négyfelé vágatta s a test négy részét Esztergomba, Veszprémbe, Győrbe és Erdélybe küldötte, a népet pedig azzal büntette, hogy földje termésének tizedét a Szent Márton tiszteletére épített pannonhalmi monostornak ajánlotta föl. István eredetileg a népet egészen át akarta szolgáltatni az apátságnak. Érdekes, hogy ebbeli szándékától a magyar urak tanácsa térítette el. »Nehogy – mondták a magyar urak – a szegény nép leroskadjon a szolgaság terhe alatt s elpusztuljon a szülőföldjéről.« De így is elég nehéz terhet nyomott a szegény nép vállára. Mert nemcsak a termés és a marhák tizedrészét itélte az apátságnak, tehát az akkor törvényes egyházi adót, hanem akinek tiz gyermeke született, a tizediket az apátságnak kellett átadnia. Ez a tizedik gyermek volt a váltság a rabszolgaság alól, melyre István a legyőzött pogány népet vetni akarta volt.

Hogy István mennyire szivén viselte a kereszténység terjedését s meggyökeresedését, bizonyítják azok a feltünő nagy kedvezések, melyekben az általa alapított apátságokat és püspökségeket s általában Istennek szolgáit részesítette. Nem egy vakbuzgó fejedelem pazar kedvezése volt az ingó és ingatlan javak e túlságosnak látszó osztogatása. Midőn István a püspökségeket és apátságokat nagykiterjedésű földbirtokkal ajándékozta meg országszerte, ezzel nemcsak azt a czélt érte el, hogy az új hit apostolait erősebben e haza földjéhez kötötte, de egyben nagyot lendített a nép anyagi boldogulásán is. A különböző szerzetes rendeket, nevezetesen a Szent Benedek-rend papjait, szerzetesi fogalmak kötelezték a föld művelésére. Ők nemcsak papok, de szántó-vető emberek is voltak, s amit ezer év multán Petőfi zeng a magyar népről (»egyik kezében ekeszarva másik kezében kard«), alkalmazhatjuk e derék férfiakra: egyik kezében kereszt, másik kezében ekeszarva! Nemcsak az új hit tanaival ismertették meg a népet, de a szántás-vetés okszerűbb módjaival is.

Bátran mondhatjuk, hogy István uralkodása kétszeresen korszakalkotó: szilárd alapjait veti meg a keresztény egyháznak s ezzel biztositja a magyar nép megmaradását a keresztény népek tengerében és ugyanakkor igazi hazája lesz a népnek e föld, mely kenyeret ád a munkás kéznek.

Nyugattól keletig, északtól délig, a püspökségeknek, apátságoknak és káptalanoknak egész tömegével találkozunk, melyek mind rengeteg földbirtokkal rendelkeztek István idejében s ezeken az egyházi földeken sok ezer munkás kéz dolgozott a papok vezetése mellett. Kétségtelen, hogy e földeket is jórészt rabszolgák szántották-vetették, de e rabszolgák sorsa bizonyára nem volt már oly nyomasztó, mint volt a vezérek idejében, midőn a rabszolgát emberszámba nem vették. A keresztény vallás szellemével sehogy sem fért össze, hogy az embert az állattal egyenlőnek tartsa s habár az akkori gazdasági viszonyok nem nélkülözhették a rabszolgát, sorsuk sokat enyhült s így nem csoda, ha a rabszolga nép örült a kereszténység terjedésének.

Minekelőtte tovább mennénk a bálvány és a kereszt küzdelmének irásában, nem lesz talán fölösleges, ha az olvasó némi képet nyer az István alapította püspökségek és apátságok gazdaságáról. A pannonhalmi apátság volt István első alapítása. Ennek nagyobb birtokai a kolostor körűl feküdtek, mintegy három mértföldnyi kiterjedésben. Egyebütt is voltak birtokai. Minő volt a gazdasági felszerelése, nem tudjuk. De gondolhatjuk a pécsváradi monostorról, melyhez 1107 családfő tartozott 41 faluban. A kolostor szolgálatára rendelt szolganépből 156 ember lóval, 409 ember lóval és szekérrel dolgozott. Volt száztiz szőlőművelő, tizenhárom juhász és három kondás. Ezen kívűl tömérdek mesterember, nevezetesen tíz kovács, hat kádár, tizenkét faragó, kilencz sütő, tiz szakács, három fazekas, hat timár, öt ötvös, nyolcz kerékgyártó. Voltak azután belső szolgák: harangozó, betegápoló, fürdőszolga.

Ennyi ember s ennyiféle foglalkozás nagy és eleven gazdasági élet mellett tanuskodik. És vegyük most ehhez a többi egyházat: az esztergomi érsekséget, a veszprémi, egri, váradi, nyitrai, gyulafehérvári bácsi és csanádi püspökségeket; a bakonybéli, zalavári, szegzárdi, lébenyi, zirczi, tihanyi stb. apátságokat: elképzelhetjük, mely jótékony hatással volt a papság a népre, a lelki művelődés mellett, a gazdasági előhaladás terén is.

Ha végig olvassuk István törvényeit, látjuk, hogy e törvények nagyrésze az egyház érdekeit szolgálja, hogy az új hit megerősítése Istvánnak a legfőbb gondja. Királyi védelme alá veszi Istennek házát, s ki azt tiszteletlenűl illetné, kiközösítéssel bünteti.

A püspökökre bizza az özvegyek és árvák oltalmazását s a világiaknak parancsolja, hogy a püspökök ebbeli intézkedéseinek engedelmeskedjenek.

Az igazságszolgáltatásban a főpapokkal való egyértelemre inti a világiakat. Sem a tanusághoz, sem a vádláshoz nem elég a feddhetetlen élet, szükséges, hogy tanuk és vádlók Krisztus követői legyenek.

Világi ember tanuságát pap ellen nem lehet elfogadni. Papot világi ember csak az egyházban vonhat kérdőre, közhelyen nem.

Különösen nevezetes az a pont, melyben a papság terhes munkásságát hangsulyozza, mintegy megmagyarázván ezzel, miért részelteti a papságot feltünő nagy anyagi kedvezésekben. Mert a pap nemcsak a maga munkáját végezi, mint világi ember, hanem a másokét is: tehát valamint ők érettetek mindnyájatokért, úgy ti mind ő érettük különösen dolgozni tartoztok, annyira, hogy, ha a szükség kivánná, érettök lelketeket is feláldozzátok.

Vasárnap nem szabad dolgozni. A ki ökrökkel dolgozik, attól vegyék el az ökröket; ha lovakkal, megválthatja ökörrel; ha más szerszámmal, vegyék el a szerszámát, öltözetét s azt csak bőrével válthatta meg. A vasárnap a templomba menés napja. Templomba kell menni a család minden tagjának, csupán egy maradhat otthon, az, aki a tüzet őrzi. Vagyis: a háztüz-őrző. A törvény e pontja mai napig fenmaradt szokásként a magyar nép közt országszerte s rendesen a család egy tagja otthon marad háztüzőrzőnek, míg a többi a templomba megy. De hogy az otthon maradottnak is része legyen az istenitiszteletben, midőn a családtagok haza jőnek, a háztüzőrzőt ezzel üdvözlik rendesen: »Adjon Isten részt a könyörgésben«!

Nyilvánvaló, hogy ősrégi szokás ez.

A templomból makacsul elmaradottakat megverték és megnyirták.

Aki a böjtöt husevéssel megszegte (péntek volt a böjt napja), egy heti bezárásra s böjtre itélték.

Külön intézkedik a törvény a gyónásról, a gyónás nélkül való meghalás eseteiről, a bűbájosok, boszorkányok büntetéséről; de feltünő, hogy István törvényeiben sehol sem találkozunk az ősi hittel, mintha szándékosan nem venne már tudomást erről, mint már nem létezőről. Pedig jóval később, Szent László törvényeiben is, külön fejezet van a pogány hitet vallókról.
István, a mellett, hogy maga fejedelmi bőkezüséggel gondoskodik az általa alapított püspökségekről és apátságokról, elrendeli, hogy minden tiz helység egy templomot építsen, s Istennek szolgáját lássa el házzal, két cseléddel, lóval, szekérrel, hat ökörrel, két tehénnel s harmincz aprójószággal. A ruházatot a király adja, a könyveket a püspökök. Az is a püspök kötelessége, hogy papot adjon az egyháznak.

Végezetül: kinek isten évenként tiz részt ad, a tizediket adja Istennek. A ki a tizedet eltitkolja, kilenczedet fizessen.

Gellert_puspok_2Ime, az egyházra vonatkozó törvények egyszerü felsorolása világosan elénk tárja, hogy nem közönséges hatalmat adott István a papság kezébe. S ha ehhez veszszük még, hogy István nagy földbirtokkal ajándékozta meg a köréje gyülekező idegen vitézeket is, nem csoda, ha az ősi jogaikra s szabadságukra féltékeny magyar urak nehezen barátkoztak meg az uj hittel, az uj hit egyházi és világi terjesztőivel, kik többnyire mind idegenek. Csak midőn magyar ifjak is lépnek a papi rendbe; midőn a néphez az ő édes anyanyelvén kezdenek szólni a papok: tünedez a magyar nép bizalmatlansága az új hit iránt. Maga Gellért, Csanád püspöke, ki Velenczéből jött magyar földre, s kinek neve s emléke legtisztábban maradott meg az összes hittérítők közt mind e mai napig, megtanult magyarul s a vele jött nyolcz szerzetes közül is hét. Máskülönben el sem volna képzelhető az a nagy hatás, mit e szent, apostoli lelkességü férfiu a pogány magyarra tett. Nemcsak a még pogány magyarra, de a már keresztény magyarokra is, kiket az ő szónoklatai erősítettek meg az új hitben.

De közben Istvánnak még le kell vernie Gyulát, a lázadó erdélyi vajdát, az utolsó törzsfejedelmet, hogy kereszténynyé tehesse a mai Erdélyt és valósággal Magyarországhoz csatolhassa. És le kell vernie Achtumot, a Maros várában lakó »igen hatalmas fejedelmet«, ki a görög hit szerint ugyan megkeresztelkedett, de hét feleséget tartott, tehát, mint Szent Gellért legendájában olvassuk, »nem volt tökéletes a keresztény hitben.« Ez az Achtum, bizván vitézeinek sokaságában, nem tisztelte Istvánt. Rengeteg vagyonáról beszél a legenda. A Tisza mentének nagy sikságain »számtalan vadon legelő lova volt, azokon kivül, melyeket csikósok őriztek, gulyásai végtelen sok marháját őrizték, voltak azonkivül majorjai és udvarházai.«

Hatalmas, gazdag ember lehetett tehát ez az Achtum, ki azt is megcselekedte, hogy a király sóját megállította a Maroson s a Tiszáig mindent elzárt a vámja által. Övé volt a Körös folyótól az erdélyi bérczekig s egész Bodrogig és Szörényig mind a föld. Több fegyverese volt, a legenda szerint, mint a királynak. Ezt az Achtumot zabolázta meg István az Achtumtól elpártolt vitéz Csanád segitségével, ki Istvánhoz menekült és áttért a keresztény hitre. A legendának erről a győzelemről szóló része érdekes már azért is, mert van benne egy jelenet, mely számos népmesénkben olvasható. Csanád megöli Achtumot s diadala jeléül Achtum fejét elküldi Istvánnak. Egy Gyula nevü vitéz azonban eldicsekszik, hogy ő ölte meg Achtumot. Mikor később Csanád is visszatért a király udvarába, a király ugyan vele is meg volt elégedve, de Gyulát dicsérte különösen, mint Achtum legyőzőjét. Mondá ekkor Csanád mosolyogva: ha elhozta a főt, mért nem hozta el a nyelvét is? És elővette Achtum nyelvét. Gyulát a király kikergette udvarából, Csanádot pedig a maga és Achtum udvara ispánjának tette meg. Egyben az ő névéről nevezte el Marosvárt Csanádnak.

Akárcsak a népmesét olvasnók, hol a hős megöli a sárkányt, de a viadalban kifárad, elalszik a tó partján, a vörös herczeg pedig az alvót megöli s elhiteti a királylyal, hogy ő ölte meg a sárkányt, ő a királykisasszony megmentője. De jönnek a hős hű állatai, forrasztó füvei életre keltik s a hős a sárkány fogaival bizonyítja a maga igazát.

Achtum legyőzése nemcsak azt jelenti, hogy az ő földje is Magyarországhoz csatolódik, de jelenti a nyugati egyháznak a keleti fölött való győzelmét is. Achtum már épített volt Maros várában monostort Keresztelő Szent János tiszteletére: ide nevezte ki püspökké Gellértet a király.

A főbb emberek közűl még csak egynek a nevével találkozunk István idejében, a ki ellenszegül a király parancsának, s nem akarja fölvenni az új hitet. Ennek is a monda tartotta fenn nevét. Thonuzoba, állítólag a ma élő losonczi Bánffy nemzetség őse volt ez, kit a király, elrettentő példának, feleségével együtt élve temettetett el az abádi révnél. Ám István törvényeiben nyoma sincs az ehhez hasonlatos rettentő büntetésnek, s mint már mondottam, az ő törvényei tudomást sem vesznek a pogány hitről. De ott lappangott a parázs a hamu alatt, s amint István behunyta szemét, lángot vetett a hamvadó parázs. A lelkében pogány magyar több rendben lázad föl az új hit ellen, s martir-halált hal a legbuzgóbb apostol: Szent Gellért is.

István, elveszítvén nagyreményű fiát, Imre herczeget, a fél magyar Pétert teszi utódjává, az Árpádházbeli sarjadékok mellőzésével, akiknek nyilván nem bizott a kereszténységében. Vazult megvakítják, Endre, Béla és Levente királyi herczegek, állitólag magának Istvánnak a tanácsára, idegen földre menekülnek, így jut Péter Szent István örökébe.

Kezdetben úgy látszik, mintha urak és közrendek megnyugodnának abban, hogy István örökét nem tiszta Árpád-családbeli foglalja el, de csakhamar kitör az elégedetlenség. Rossz szemmel nézik a félmagyar Pétert, ki német és olasz vitézekkel veszi körül magát, idegeneket tesz várispánoknak, idegen szokásokat és törvényeket akar meghonosítani. Ily körülmények közt irányozódik a figyelem Aba felé, a mátraalji nagy úr felé, ki anyai ágon atyafiságban volt az Árpád-házzal, s ki valószinüleg a magyarokkal bevándorolt kabarok kozár törzsének volt a feje. Pétert elüzik, s Aba Sámuelt, a »nép atyját«, a »palócz királyt« emelik trónra, de az előbbkelők csakhamar megbánják, hogy a velük egy rendbélit maguk fölé emelték. Mert a »palócz király«, amint biztosságban érezte magát, dölyfösen, gőgösen kezdett viselkedni az urak iránt s amit nem bocsátottak meg neki: a néppel barátkozott. A Képes Krónika szerint, úgy vélekedett, hogy »minden közös legyen az urak és a szolgák között«, a mi más szóval az alig mult állapot helyreállítását jelenté. »Megvetve az ország előkelőit, – folytatja a krónika – parasztokkal és nemtelenekkel társalkodott.«

Ezt a nemesek nem türhették, összeesküdtek ellene. Ő azonban idejében megtudta, hogy mit forralnak, az összeesküvőket szinleg tanácskozásra hivta Csanádra, hol a nagybőjt idején tartózkodott, katonáival körülfogatta a házat, melyben az urak, mintegy ötvenen tanácskoztak, s bírói itélet és gyónás nélkül valamennyit agyonverték. Kettős sérelmet követett el ezzel a »nép apja«: itélet nélkül büntetvén halállal szabad magyarokat s megsértette a kereszténység szellemét, azt sem engedvén, hogy a bűnösök meggyónjanak.

Gellért püspök a templomban, szószékről lobbantotta szemére a királynak gyalázatos tettét s megjövendölte, hogy a »bosszú kardja« elveszi tőle az országot. Ez a jövendőlés hamar teljesült. Pétert visszahozták, Aba seregét a ménfői csatatéren leverték az elégedetlenek, majd törvényt ültek, s a fogságba kerűlt Abát kivégezték. Előbb egy kis falu templomában temették el, később vitték holttestét a Mátra aljában fekvő sári monostorba.

Ugy látszik, valóban a nép apja volt, szerette a nép a »palócz-királyt«, ki bizonyosan azért húzott inkább a néphez, mert nem bizott az urakban, kik közt akkoriban jórészt csupa idegenek vittek főbb szerepet. A néphagyomány szerint, a nép apjának ruhája, szemfedője a sírban sem rothadott el, a sebei pedig behegedtek.

Gellért püspök nemcsak Aba közeli bukását látta meg az ő látnoki szemével, de látta a keresztény hit veszedelmét is, s nyilván érezte, hogy ő maga sem kerüli ki a martiromságot. Pétert visszahozták, de alig lépett magyar földre, maga ellen fordította a magyarságot azzal, hogy pártfogóját, a német császárt, elismerte Magyarország hűbéres urául. Csak ez hiányzott, hogy a gyűlölet kitörjön a magyar szívekből minden ellen, ami idegen. A németség s ezzel a kereszténység ellen megmozdúl a szittya magyar. Csanádon, tehát Gellért székhelyén, gyülekeznek az elégedetlenek, onnét küldenek Lengyelországba az elmenekűlt királyfikért: Endre, Béla és Leventéért. Endre és Levente nyomban visszajön s országszerte megmozdul a magyar nép, mely elérkezettnek látta az időt, hogy ismét visszatérjen az ősi hítre. Egy Vatha nevü vezérember példát is adott a népnek: pogány módon leborotválta a fejét, három csimbókot hagyván a fején, áldozott a pogány isteneknek, a krónikások szerint, lóhúst evett, sőt »egyéb szörnyűségeket is művelt.« A nép előbben is a dézsmaszedőkön töltötte ki a haragját. Papot és világi embert, akit kereszténynek tudtak, öltek, gyilkoltak, magyart és idegent, személyválogatás nélkül.

Endre, bár valósággal keresztény volt, nem állott ellent a népnek, hagyta, hogy kitombolja haragját. Várt a kedvező alkalomra, midőn hatalomban, biztosságban érzi magát, azzal az erős eltökéléssel, hogy ismét visszaállítja a régi rendet: vagyis a keresztény hitet. Már az öcscse, Levente, hajlott a pogány hithez, őszinte ellensége volt a kereszténységnek. Egyébként a főczél most az volt, hogy Pétert kiverjék az országból. Ezt pedig csak oly nép segítségével hajthatták végre, melynek ez volt a jelszava: »meg kell ölni minden püspököt, papot, dézsmaszedőt. Szünjék meg minden adó! Álljon helyre a régi hit. Vesszen Péter németestűl, olaszostúl, mindenestűl!«

Gellért több püspöktársával Fehérvártt tartózkodott, innét indultak Pestre, hogy Endrét és Leventét üdvözöljék, ami arra vall, hogy hittek a hazajött herczegek igaz keresztény voltában. Ha Gellért püspök vágyakodott a vértanuságra, ebbeli vágyakodása teljesült a szent férfiúnak: midőn szekerén a róla nevezett hegy mellé ért, a pogány magyarok megragadták szekerét, feldöntötték, őt magát s a vele jött püspököket, papokat és világi keresztényeket kegyetlenül lemészárolták.

Az idegenek, kik bőséges okot szolgáltattak a magyar nép bosszújára, futva futottak ki az országból, Pétert is elfogták Zámor faluban, szemét kiszurták, kegyetlenül bántalmazták s csakhamar meg is halt szörnyű fájdalmában.

Most kellett dülőre jutni: melyik hitet tartja meg a magyar nép, az ősit-e, vagy az ujat. Endre nem habozott. Amint Péterrel végezett, nyiltan és határozottan, ellenmondást nem türő módon, a keresztény hit védőjének mutatta és vallotta magát. Levente visszatért volt ugyan a pogány hitre, de csakhamar meghalt. Pogány módra temették el, s ő vele féligmeddig el is temetődött a pogányság.

Három püspök élte túl a pogánylázadást, ez a három püspök koronázta meg Endrét 1047-ben, s a koronázáskor kiadott rendeletének mind a két pontja: szigorú parancs a kereszténységbe való visszatérésre, a pogány hittel való szakításra. Nevezetesen elrendeli a lerombolt templomok, városok, helységek és majorok visszaállítását. A papoknak való engedelmességet. A keresztény szertartások visszahozatalát. Fej- és vagyonvesztéssel sújtja, ki rendeleteinek, s általában István törvényeinek nem engedelmeskedik.

Nemcsak a rendeletei, de tettei is mind azt bizonyítják, hogy mintegy vezekelt a kereszténység ellen kénytelen-kelletlen elkövetett vétkeiért s buzgón követi István példáját az egyháznak való bőkezű adakozásokban. A pogány Vatha s hivei titkon áldoznak a régi isteneknek s csak mikor Béla herczeg is haza jön idegen földről, s trónra kerül, kezd éledni újra a reménykedés a titkon pogány hitet valló népben. Az Endrében való csalódás nem ölte ki a nép szivéből a hitet abban, hogy Béla, az idegenből haza került Béla, igaz pogány, éppen mint korán elhunyt testvére, Levente. Erősítette ebbeli hitében, hogy Béla, amint trónra lépett, több rendbéli intézkedést tett a szegény nép javára. Megszabta a piaczi árakat, »nehogy a kereskedők telhetetlen zsarolásukkal, fölösleges nyereséget gyűjtsenek az együgyü parasztoktól, mert ez az, ami a népeket a szegénység és nyomorúság veszedelmébe szokta dönteni« s aminek rendkívül nagy hatása lehetett az ettől már elszokott népre: minden faluból két-két értelmesebb előljárót Fehérvárra hivott a királyi tanácsba. És jöttek a követek s velük rengeteg nép. Csalékony sejtelem vitte a népet, hátha itt az ideje, hogy visszaálljon a régi rend, a régi hit.

Ugyanazok a jelszavak, ugyanazok a követelések hangzanak, mint Endre idejében. Az összegyülekezett sokaságból követek mennek Bélához s nem kérnek kevesebbet: engedje meg, hogy őseik vallására visszatérjenek, a püspököket, papokat megkövezzék, a dézsmaszedőket felakasszák, a templomokat lerombolják, s a harangokat összetörjék. Nem ismerték Bélát, ki igaz keresztény volt s a keresztény hithez való ragaszkodását több rendbéli kedvezéssel mutatta meg. E komoly, válságos pillanatban három napi haladékot kért a király, ezalatt pedig a nép folyton háborgott, kiabált a kereszténység ellen, a vezetők állványokról gyalázták az új hitet, nem is sejtve, hogy mit tervez Béla ellenök. A pogányságért epekedő népet ujabb csalódás éri: Béla vitézei hirtelen meglepik a forrongó pogány népet, a szószólókat ledobálják az emelvényekről, megkötözik, korbácsolják, mignem nagy nehezen lecsendesülnek.

Ez volt a bálvány és kereszt utolsó komolyabb mérkőzése. De a kereszt tökéletes diadala, a keresztény vallás meggyökeresedése Szent László nevéhez füződik. Jó hosszu idő mindenesetre, de ez éppenséggel nem válik a magyar nép szégyenére. Az egyes ember lelkében is hosszu küzdelemmel jár vallásos hitének mással való fölcserélése, hát még amig egy egész nemzet szakad el ősei hitétől s válik lelke kincsévé, egyedül üdvizítővé az előtte idegen, szokatlan hit?

Maga a papság is számolt ezzel, jól tudta, hogy az ősi hitről az uj hitre való áttérés nem mehet oly nagy hirtelenséggel. Erről tanuskodik az a félig pogány, félig keresztény himnusz is, mely a két vallásnak valóságos összekeverése, s mely így szól:
»Légy megszentelve, te nagy Isten, a mi testvérünkkel, a Nappal! Oh mily szép, mily ragyogó: ő a te jelképed, Uram! Légy áldva, a mi asszonynénénkkel, a Holddal és a mi hugainkkal, a csillagokkal együtt, akik oly szépek és fényesek! Légy áldva a mi süvünkkel, a Széllel együtt, aki a felhőket és a derült időt hozza. Légy áldva a mi ángyikánkkal, a Vizzel együtt, aki oly hasznos, jó izü és tiszta! Légy áldva a mi urunkbátyánkkal, a Tüzzel! Óh mily szép, óh mily vidám, óh mily erős és hatalmás ő! Légy áldva, óh Uram, a mi nagyasszonyunkkal, a Földdel együtt, aki minket táplál és megtart.«

Bizony hosszú idő kellett ahhoz, míg ezen és ehhez hasonló imádságokon keresztül a nép lelkét a keresztény hitre vitték. Míg lassanként az Isten neve mellől kitörlődnek az elemek. Akkor még együtt imádták Istent az elemekkel, ma így imádkozik a nép: »Én Uram s én Istenem, őrizz meg tűztől, viztől, gonosz ember szándékától!«

Reklámok
Galéria | Kategória: KULTÚRA, TÖRTÉNELEM
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.