BENEDEK ELEK: A MAGYAR NÉP MULTJA ÉS JELENE 1-2

BENEDEK ELEK: A MAGYAR NÉP MúLTJA ÉS JELENE
(forrás: mek.oszk.hu/04800/04823/)

BEVEZETÉS
benedekelek2Szabadság, egyenlőség, testvériség: a népek e Szentháromsága forrasztotta egy testté-lélekké a honfoglaló magyart. Egy nagy család ez a nép, melyet közszükség s közakarat indított honszerző útjára az őshazából, hogy, a ma is élő s tiszteletben tartandó néphit szerint, megkeresse s elfoglalja Atilla örökét. Szent ez a hit, ezer éve őrzi szívében a magyar nép: nincs arra ok, hogy e hitében megzavarjuk.

Hogy szabadság, egyenlőség, testvériség forrasztotta egybe a honfoglaló magyart: ezt már nemcsak a hagyomány őrizte meg. Följegyezték a régi krónikások; a jelenkor tudós történetírói is ezt vallják, ezt bizonyítják. S a 48-iki törvényhozás, midőn a föld népét bevette az alkotmány sánczai közé; midőn egységes nemzetté tette ennek az országnak minden rendű és nyelvű lakosságát: valóképpen visszaadta azt a Szentháromságot, melynek zászlaja alatt indult honszerző útjára a magyar, amely zászló azonban – alig száz esztendővel a honfoglalás után – sárba hullott. Csaknem ezer esztendő véres küzdelme s csöndes munkálkodása tudta fölemelni e zászlót a sárból s a honfoglalás ezer éves ünnepe mellett a legnagyobb s legszebb ünnepünk most következik: ünnepelvén a népszabadság, a szegény, elnyomott nép fölszabadulásának ötven éves fordulóját.

Ez a nagy, ez a nevezetes alkalom szülte e könyvet, melyben az »Istenadta« népnek történetét írom. Annak a népnek a történetét, melynek »egyik kezében ekeszarva, a másikban kard«; mely ezer esztendőn át hullatta vérét a honért, amelynek ő nem volt szabad gyermeke; hullatta véres verejtékét a földre, mely nem volt az övé s melyhez mégis megható hűséggel ragaszkodék! A nép történetét írom, annak a népnek a történetét, mely ezer esztendő óta dereka ennek az országnak; ereje, tápláló vére a nemzetnek; mely megőrizte híven a régi jó erkölcsöket, jellemző vonásokat; megőrizte a viseletet; és megőrizte a szép magyar nyelvet, akkor, midőn a főnemesség már-már elvesztette nyelvét, nemzeti karakterét…

A nemzet… Ez a szó, a mai értelmében, üres szó volt jó kilenczszáz esztendőn keresztül. Uri és paraszt nép lakta e földet, kölcsönös szeretet, bizodalom nélkül.
Az úr magának élt; a paraszt is magának.
Magának, ha előbb rossz kedvvel lerobotolta, amivel urának tartozott. Akkor került a sor reá. A maga dolgára.
Egymás búját, baját nem érezték. Közös czélok csak nagy ritkán melegíték úr és paraszt kebelét. Ritkán, rövid időre, hogy még messzebb távolodjanak egymástól.

Egy nyelvet beszéltek, egy Istent imádtak: mégsem voltak testvérek. Közös czélok, közös vágyak, reménykedések nem lelkesítették. Ami egyiknek üdvösség volt, a másiknak kárhozat. Amely forrásból életvize bugyogott az egyiknek, halálvize a másiknak. Úrban és parasztban egy volt közös csupán: a föld, az édes anyaföld mérhetetlen szeretete s kilenczszáz esztendőnek nagy nyomorúságai, keserű tapasztalatai után fakadhatott csak e szeretetből egy másik: egymásnak a szeretete, megbecsülése. Kilenczszáz esztendő véres és békés küzdelmei, rettenetes emlékű parasztlázadások s az ezeket mindig nyomon követő újabb meg újabb elnyomatások után lett úr és paraszt újra egy testté, lélekké, azzá, ami volt a honfoglalás idejében s aminek látja ma és tudja az egész világ: nemzetté.

Mi e könyvnek a czélja?
Végigvezetni az olvasót a magyar történelem kevésbé ismert, járatlan ösvényein. Eléje teríteni a magyar népnek, a föld népének ezer esztendős történetét; hol jobbra, hol rosszabbra forduló állapotát; végigvezetni a törekvések, küzdelmek ezer esztendős utján, amely törekvéseknek, küzdelmeknek hol nyilt, hol rejtegetett czélja ez volt: szabadság, egyenlőség, testvériség.

Nehogy az olvasó félreértse szándékomat. E könyvnek nem lehet czélja már begyógyúlt sebeknek felszaggatása. Ellenkezőleg: az a becsületes czélja van, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség Szentháromságában egygyé lett népek közt a szeretetet még bensőbbé tegye, urat és parasztot, a szó nemes értelmében egy testté s lélekké forraszszon össze.

Történetet írok, szívemben mély szeretettel a föld népe iránt, melynek véréből való vér vagyok én is, de nem gyűlölettel az iránt az osztály iránt, mely nemcsak ura s elnyomója tudott lenni a népnek, de szerető édesatyja is s mely végül önként, kényszerítés nélkül, példátlan lelkességgel, maga küzdi ki a nép szabadságát, osztja meg vele jogait, osztozik vele a közterhekben!

Való igaz, hogy a nemesség nemcsak a nép, de a maga érdekében is cselekedett, midőn a népet a földdel együtt fölszabadította, de e könyv olvasói ne feledjék, hogy a nemesség zöme saját maga ellen vélt cselekedni, midőn a nép felszabadításáért lelkesűlt s igy amit tett: az ő részéről, az ő legjobb hite szerint, nagylelkű lemondás volt a kiváltságokról s becsületes osztozkodás a néppel jogokban és terhekben.

Azt gondolom, apró részletezés nélkül is kitűnik az elmondottakból, mi lehet könyvem tartalma s minő az iránya. A föld népének története, állapotának, életének rajza e könyv a szolgaságtól a szabadságig.

A honfoglaló magyar nép életemódjának, műveltségi állapotának rövid rajzával kezdem könyvemet, úgy megyek át annak megrajzolására, miként alakúlnak a különböző rendek, osztályok s mint sülyed a tiszta magyar faj egy része jobbágygyá. A föld népének a nemességgel való viszonya, a népnek állapota s küzdelme a szabadulásért: ez húzódik végig könyvemen. A parasztlázadások egész sorával találkozik könyvemben az olvasó. Kezdve az erdélyi parasztság 1437-iki lázadásán, lehető hűséggel irom meg a különböző parasztlázadásokat, nevezetesen: a Dózsa-lázadást, ezt a nagy parasztdrámát; a Péró-féle lázadást; a Hora- és Kloska-lázadást; nem is emlitve itt a kisebb paraszt lázadásokat. Hogy királyaink minő háborukat viseltek, hol s kikkel hadakoztak: nem az én könyvembe való, s csak annyiban érdekel ez vagy az a történeti esemény, amennyiben megvilágítja, érthetőbbé teszi a nép szomorú állapotát, szabadulásért való küzdelmeit. Könyvemnek aránylag legnagyobb része lesz e század első felének története, mikor a nemességnek színe-java hatalmas akczióba kezd a nép felszabadításáért. A magyar nemzet történetének legszebb lapjai ezek: a Széchenyiek, Kossuthok, Bezerédjek stb. kora. És nagy szerep jut a költőknek, kik többnyire a nép fiai s kik a toll erejével küzdenek a vérükből való vér felszabadulásáért. Természetes, hogy külön fejezet illeti meg Petőfit.

Ez könyvemnek nagy vonásokban rajzolt első kötete. A második kötet a most élő népet rajzolja: a bölcsőtől a sírig. Végig kísérem a népet a szó való értelmében, születésétől haláláig. A fészekrakáson: a házépítésen kezdem. Hogyan építi házát a magyar ember? Mik a nevezetesebb különbségek e tekintetben az ország különböző vidékein? Mint fejlődött az építkezés az idők során?

Aztán jön a családi élet megalapítása. Az ezzel kapcsolatos lakodalmi szokások. A gyermek ápolása, nevelése. A gyermek iskolába kerül. Milyen a falusi iskola? Milyen volt régen, milyen ma? A nép nyelve általában s tájak szerint. A nép hite, vallása. Költészete. A nép ruházkodása, viselete, a nevezetesebb eltérések.

A katonaélet: régen és most. A katonaságból haza kerül a legény: kezdődik a gazdaság. Milyen az a magyar paraszt-gazdaság? Elvezetem az olvasót a pusztára, az erdőre. Az alföldi magyar tanyájára s a székely sovány, keskeny földjére. Külön helyet követel a pásztor élet. És a magyar halász. S a magyar mesterember.

Hát a községi élet? És az alkotmányos jogok gyakorlása? A restauráczió? A követválasztás?
Igen, a bölcsőtől a sírig kísérem a népet: a halottas házhoz, meghallgatni a siratót, a néplélek e kevésbé ismert kincsét, s a temetőbe hol még láthatók a sírkövek közt a régi, harczias világra emlékeztető kópjás fejfák.

Nagy útra viszem az olvasót, aki velem tart; de hiszem, hogy – ha csak könyvemnek hőse, a nép iránt való erős szeretetemben túl nem becsültem erőmet – utunk nemcsak nagy, hanem érdekes és tanulságos is leszen.

ELSŐ KÖTET – A SZOLGASÁGTÓL A SZABADSÁGIG

A honfoglaló magyarok.
A honfoglaló magyarok száma. – Egyenlőség. – A családi élet. – Az itt talált népek. – A nagy-
és kisbirtok. – Állattenyésztés. – Halászat. – A tanya. – »Ázsiai« gazdaság. – Megjelenik a kereszt.

Kétszázötvenezer főnyire becsülik történetiróink a honfoglaló magyarok számát: férfit, nőt, gyermeket együtt. Kétszázötvenezer főnyi nagy család tört át a vereczkei szoroson s huzódott le a Tisza mellé: itt kezdődik a honfoglalás, annak az áldott, szép földnek a megszerzése, melynek a neve ezer esztendő óta: Magyarország. Jöttek a tiszta magyar fajjal mindenféle keverék-népek is, különösen szlávok, többnyire kénytelen-kelletlenül, de bizonyára sokan önként, jókedvvel is. Amazokat a kényszerűség, emezeket a reménykedés füzte a honkereső magyarhoz: hátha ennek az elszánt, vitéz népnek a társaságában sorsuk jobbra fordul.

A tiszta magyar faj, a hét törzsre oszlott magyar nép, melyhez a nyolczadik, a kabarok törzse, Lebediában szegődött, azóta már ezer éves életében ekkor élvezte a legtisztább, a szó igaz értelmében eszményi szabadságot. Nem korlátlan, féktelen szabadság volt ez. Az a nép, mely karddal szerezte meg e földet, nem lehetett fegyelmezetlen tömeg, amelynek minden tagja a maga esze után indul s a közös munkában kénye-kedve szerint vesz részt. Mert ember és ember közt, a maga dolgának tetszés szerint való végzésében, nem volt ugyan külömbség, szabad és független volt ennek a nagy népcsaládnak minden tagja; de a közérdekű dolgok intézésére, végrehajtására vezér kellett, akinek, midőn a nép összesége által elfogadott tervek, határozatok végrehajtására került a sor: parancs volt a szava. Mi tette a külömbséget ember és ember közt? Nem a születés, hanem az egyéni kiválóság. Az ész, erő, vitézség; a jellem tisztasága, megbizhatósága. Nyilvánvaló, hogy ezek s ezekkel rokon tulajdonságok emelték Árpádot elsővé a legelsők, a legjobbak között; aminthogy viszont jellembeli fogyatkozások: gyávaság, árulás, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság s más egyéb bűnök már a honfoglalás előtt szolgává sülyeszthették a tiszta magyart is.

Ha a magyar fegyelmezetlen, gyűlevész, az igazi szabadságot a féktelenkedéstől megkülönböztetni nem tudó nép, – aminek ellenkezőjét bizonyítja hadviselésük módja a honfoglalás idején, – elfoglalhat ugyan jó nagy darab földet a mai Magyarországból; elfoglalhatja talán az egész országot: egy pár esztendőnél tovább aligha van maradása itt. Apránként elzüllődtek volna a törzsek, nemzetségek, ha nincs meg bennök az az erős családi érzés, mely a család tagjainak egymáshoz való ragaszkodásában s a családfők iránt mind e mai napig élő hagyományos tiszteletben nyilvánult, s mely a magyarnak egyik legszebb vonása volt minden időben. Ragaszkodás egymáshoz, tisztelet az öregebbek, értelmesebbek iránt: ezek a tulajdonságok fölöslegessé tették a zsarnoki, kényuri vezetést; a hadviselésre szükséges fegyelemnek mindennél megbizhatóbb eszköze volt a népnek e két tündöklő erénye.

A régi magyar családi élet tisztaságát még az akorbeli ellenségeink sem tagadhatták. Míg más pogány, nomád népeknél a többnejűség volt szokásban, ami már magában lehetetlenné teszi a családi élet tisztaságát: a meddig csak a történelem világa mellett visszanézhetünk, a magyar embernek sohasem volt egyszerre egynél több felesége. A viszony férj, feleség, szülő és gyermek, testvér és testvér közt akkor is csak olyan természetű lehetett, mint ma a föld népének még jó nagy részénél: patriarkális. Az asszony a férjét így szólítja: uram. Az asszonynak tehát a férfi ura, de ez nem annyit jelent, hogy az asszony az ő urának szolgálója. A férfi a család feje, több az asszonynál, mert erősebb. Ő védi a gyöngébb asszonyt. Az ő erős karja védi a sátrat, a házikót, a családot gonosz ember szándékától. Ő szerzi meg a mindennapit. De ha sátra mellől elszólítja a csatakürt, a feleség a család feje, védője, kenyérszerzője, az asszony műveli a földet, őrzi a nyájat a rabszolgákkal. Azokkal, kiket a magyarok magukkal hoztak s azokkal, akiket itt találtak. A magyar asszony tehát a férjnek társa, nem megvetett cseléde. A családi kötelék ereje, tisztasága szereteten és tiszteleten nyugszik: nemcsak az asszony szólítja a férjét uramnak, ezt a megtisztelő szót a gyermek is oda ragasztja az apám-hoz, mondván: apámuram, édes anyjának: anyámasszony. Az öcs a Székelyföldön még ma is bátyámuramnak szólítja a testvérbátyját is, ha az legalább nyolcz-tiz esztendővel idősebb mint ő, s hogy ez a szép patriarkális vonás ősi szokás és nem ujabb keletű, azt igazán fölösleges volna bizonyítani. A régi magyar nyelvből maradtak ránk e szavak: néne, húgom, ükapa, máska – nagyapa vagy dédapa, a szüle, melyek mind azt bizonyítják, hogy a honfoglaló magyar népet erős családi érzés forrasztotta egygyé.

Mind e szép vonások a mellett tanuskodnak, hogy a honfoglaló magyar nép nem volt elvadult, minden lelki műveltség nélkül való tömeg, s ha nem voltak, mert még nem lehettek, irott törvényei, ezeket akkor még bőven pótolta a velök született, apáról fiura szállott erős fogékonyság a tiszta erkölcsök, s nevezetesen a családi élet tisztasága, a családi becsület megőrzése iránt. A férj büntetlenül ölhette meg a hűtelen asszonyt, ami arra vall, hogy e nép kényes volt családi becsületére. Az özvegy asszony, ha gyermek nélkül maradott hátra, csak a férje rokonához mehetett feleségül, ami meg a mellett bizonyít, hogy nagy fontosságot tulajdonítottak a családi kötelék mennél szorosabbra való füzésének. Ma ezt családi politikának neveznők; akkor több volt ez annál: nemzeti politika. Egy honszerzésre indult nép bölcs, józan eszű politikája.

De e nép lelki műveltségére nemcsak a családi élet tisztasága vet kedvező világot. Ez a nép több olyan szót ismert, melyek bizonyos műveltségre vallanak s melyeket nem más népektől vett át. A honfoglaló magyarnak megvoltak már e szavai: ész, elme, bölcs, hit, gond, tiszta, ok, okos, igaz, szűz, szemérem stb. S bár mint nomád népnek vadászat és halászat, a házi állatok őrzése volt fő foglalkozása, már az őshazában foglalkozott a föld mívelésével is: buzát, árpát, darát, kölest, kendert, lent termelt s az asszonyok fontak, szőttek, ismerték a kendertörőt, tilót s a szövőszéket. A bor s a sör készítéséhez is értettek. Természetesen, a hosszú vándorlás, a nyugtalan élet, örökös háborúskodás megakasztotta e foglalkozásban, s mikor e földet elfoglalták, jóformán ujra kellett tanulniok a földmívelést. De jó száz esztendő telt el az új hazába való megérkezés után, hogy a magyar komolyan kezdett foglalkozni szántással, vetéssel. Az első száz esztendőt a honfoglalás munkája s a szomszéd országokban való kalandozás foglalja le. A földet többnyire a magukkal hozott rabszolgák s az itt talált népek müvelik.

Minekelőtte tovább mennénk, tudnunk kell, hogy miféle népeket talált itt a honfoglaló magyar.

Ime: Magyarország nyugati és délnyugati része a frankoké volt. Ezek voltak az urak, s szolgáik, kik a földet művelték: a morvák s a szlovének. Keleten: a Tisza mentén s Erdély hegyei közt keverék népek laktak, melyek közt a bolgár válik ki. Az ország ama területén, hol a frank volt az úr, már nagy Károly óta – az akkori viszonyok szerint – rendes módon folyt a gazdaság. Nagy uradalmak voltak, melyeket a szláv szolga nép szántott, vetett, aratott. Mikor a magyarok bejőnek, a szláv népség gazdát cserél. Aki nem áll ellent, azt a magyar fölveszi a maga nemzeti rendjébe, az ellentállót azonban, legyőzvén, szolgájává teszi.

A honfoglalás nagy munkája közben már kezd formálódni a nagy és a kis birtok. A nyolcz törzs vezérei kapják a nagy területeket. Ki a mely területet elfoglalt, ott üti fel szállását. A nemzetségek – 108 volt Kézai szerint – külön-külön nemzetségenként kapnak földet, s az egy-egy nemzetségnek jutott területet egyforma joggal birja eleinte a nemzetség minden tagja. Csak később kapja ki minden egyes ember a maga részét: ezek a középosztály, a középnemesség ősei.

Természetesen, maradt föld a régibb lakosok kezén is, de ezek csak részben voltak szabad emberek. Többnyire a várak környékén laktak, e környék földjét birták, művelték s ennek fejében kötelesek voltak a várak őrizetére, védelmére, általában fegyverviselésre; vagy ha fegyvert nem viseltek, ellátták a vár fegyveres népét a szükséges élelemmel. Amazok a várjobbágyok, emezek a várnépek, kikkel majd közelebbről ismerkedünk meg. Mind az a vár, amit a honfoglaló magyarok itt találtak, mind az, amit a honfoglalás idején építettek, a nemzet közvagyona volt. Ezeket tehát a törzsek fejei nem mondhatták magukénak, csupán védelmükre, felügyeletükre bizta a nemzet. Nemzeti vagyon volt a várakhoz tartozó föld is, melyet tehát nem lehet szabad birtoknak neveznünk, de viszont amint a föld, a népe sem állott egyeseknek a szolgálatában. Ám akkor még nehéz volt külömbséget tenni törzs és nemzet közt, s már Géza s utána különösen szent István, az inkább csak névszerint nemzeti, de valóságban a törzsfők érdekeit szolgáló vagyont királyi vagyonná változtatja, a várak földje és népe a királyi hatalom erősítője lesz.

Bizonyosnak vehetjük, hogy a tiszta magyar faj a vezérek korában alig foglalkozott földmíveléssel. Törzsek és nemzetségek közösen birták a megszállott területet, s habár a vezérek korában már megkezdődik a birtok elosztása, vagy amint a nép ma is mondja: az osztály, a viszonyok lehetetlenné tették, hogy a magyar ember maga szántsa, vesse a földjét. Akkor még a kard könnyebb volt a magyarnak, mint az ekeszarva. Szórványosan, egyik-másik megpróbálkozhatott a földmíveléssel, de általában a részben magukkal hozott szolgák s a részben itt szolgákká tett népek művelték a földet. Talán mondanunk sem kell, hogy a mezőgazdaság legfontosabb eszköze, az eke nagyon egyszerű, idétlen, kezdetleges valami lehetett, mely éppen hogy feldöröszölte a föld szinét. Amilyen a szántás, olyan az aratás. Az elhintett mag gyéren kelhetett ki. Nyilvánvaló, hogy a gazdaságnak főtényezője nem a földmívelés volt, hanem az állattenyésztés. A nagyobb folyamok mentén s az erdőségekben búja legelők voltak, melyek önként kinálkoztak állattenyésztésre. Az állatok legeltetése, a velök való foglalatoskodás: ez volt a honfoglaló magyarnak legkedvesebb s mert a földmíveléshez még nem értett eléggé, a legszükségesebb foglalkozása.

Mikor a magyarok bejöttek az új hazába, rengeteg sok lovat és szarvasmarhát hoztak magukkal. A bécsi képes krónikának egyik képén a költözködő magyarok mellett ott látjuk a lovat, a szarvasmarhát, sőt a tevét is. Juh és kutya nincs a képen, pedig valószinű, hogy ez is volt velük. A disznót vagy nem ismerték még, vagy pogány létükre szándékosan nem tartották. Valóbbszinű, hogy ismerték, de megvetették ezt a tisztátalan állatot. (Érdekes, hogy már Atilla népe és a honfoglaló magyar is huj, huj! kiáltással üzte, hajtotta az ellenséget, s hogy a székely ma is egyedül a disznót hajtja ezzel a szóval. Minden más állatra más e népnek a hajtó, kergető szava. A szarvasmarhát így hajtja ki istállóból, udvarból: hí ki! – a lovat: czo ki! a kutyát: kuss ki! a disznót meg: huj ki!)

Milyen volt a magyar ló? Nemes fajta, de kis növésű. Atyafi az arabs lóval. Fürge, szapora lépésű, kevéssel megelégedő s kitartó. Körülbelől a mai apró székely lóhoz lehet hasonlítani. Ennél a ma már csenevészedni kezdő lónál azonban nyilván erősebb, szélesebb szügyű.

A lóra különös nagy gondja volt a magyarnak. Béla király névtelen jegyzője szerint, Árpádnak nagy ménese volt a Csepelszigeten, a főbb emberek is tartottak nagyobb méneseket, melyeket csikós legények őriztek. Könyvem második kötetében irom a pusztai életet, s ennek az életnek a rajzából nagyjában el lehet képzelni az ősmagyarok pusztai életet is, a ménesekkel való bánás, foglalkozás módját. Mert kétségtelen, hogy a puszta emberei, kik a világ fejlődésétől, haladásától meglehetősen el vannak zárva, a leghivebben őrizhették meg az ősrégi szokásokat. Itt tehát csak jelzem, hogy a ló volt mindig a magyar nép legkedvesebb állatja. A ló után következett a szarvasmarha meg a juh.

Kétségtelennek látszik, hogy az igazi magyar szarvasmarha: a fehér és darúszinű, hosszú szarvú ökör meg tehén már a honfoglaló magyarral jött e földre. Vele jött a juh és a kecske is. A bival is. Ezt a csunya, de annál jobb tejű állatot már Atilla hunjai ismerték, magukkal hozták az őshazából. A magyarok is hoztak magukkal bivalt, mely azonban az idők folyamán mind jobban ritkult. Ma leginkább Erdélyben tartják.

Az állattenyésztés mellett a vadászat és halászat főbb foglalkozása a honfoglaló magyarnak. Foglalkozásnak nevezem, mert kétségtelen, hogy a nép zöme nem időtöltésből üzte sem a vadászatot, sem a halászatot. Az erdő vadjaira, a folyók halaira egyenesen rá szorult, nem úgy mint a ma élő nép. A vadak husa élelemül, bőre ruházatúl szolgált. A halászat már az ős hazában egyik főfoglalkozása, mit az új hazában megszakítás nélkül üzhetett. Folyamaink bővelkedtek a halakban. A honfoglaló magyar tanyának nevezte a halászó helyet, (annak nevezi ma is a halásznép) a folyamok tanyákra voltak felosztva, melyeknek mind megvolt, s megvan ma is a maga külön neve, sőt néhol, nevezetesen a Székelyföldön, ma is tanyaviznek mondják az álló, vagy csöndesen folyó vizet, mely első tekintésre inkább haltermő, halászó helynek látszik, még ha nem is halásznak benne. Nyilvánvaló, hogy a magyar nép először a halászó helyeket nevezte tanyának s csak később használta e szót a mezőgazdaságban, tanyának nevezvén azt a szállást is, ahol állandó tanyát vert s ahol szántóföldje, rétje, legelője volt.

Tul a Dunán, hol a honfoglalás idejében a frankok voltak az urak, mint már említettem, a honfoglaló magyarok már meglehetősen rendezett gazdasági életet találtak. Voltak nagyobb királyi és uri birtokok, ezeken házak, gazdasági épületek. Már az Alföld jóformán szűz talaj volt, itt a magyarság a maga módja szerint kezdett a gazdaságba. Itt indul meg az ősi magyar, egyik német iró szerint: az ázsiai gazdaság, melynek egyes jellemző tulajdonságai a mai napig megmaradtak, aminthogy a honfoglaló magyar pusztai életének is több jellemző vonása megmaradt mind e mai napig.

Míg túl a Dunán a frankok a hármas forgó rendszert alkalmazták a gazdaságban s ezt átvették a honfoglaló magyarok is, az ország többi részében, nevezetesen az Alföldön, a Tisza mentén, az Ázsiából hozott szokások honosultak meg. A sátorhoz, a kalibához legközelébb fekvő területet gabonával vetették be, a távolabb esőt legelőnek hagyták. Természetesen, a legelő jóval nagyobb volt a szántóföldnél. Magyar falukról még szó sem lehet ez időben. Szállások, tanyák voltak s a honfoglalás első idejében még tart az ázsiai nomád élet: más a lakóhelyük télen, más nyáron. Arra huzódnak, hol marháiknak jobb legelőt találnak. De mihelyt a törzsek és nemzetségek megállapodnak s egy bizonyos területet állandó birtokul foglalnak el: közösen birják ugyan eleinte a földet, a legelőt, az erdőt, de ez a közösség nem tart sokáig. A törzsek közt levő különben sem szoros kötelék már a honfoglalás első száz esztendejében felbomlásnak indul. Géza vezér erőszakosan bontja fel a törzsszerkezetet, s töri meg a törzsfők hatalmát, de másfelől valószinü, hogy a főbb, a vezéremberek is, kik szerencsés háborúkból rabszolgákat hoznak, maguktól is csakhamar rájőnek, hogy ez már nem közös szerzemény, ezek a szolgák az ők szolgáik: oktalanság volna tőlük, ha nem tisztán a maguk számára használnák ki őket a szállás körül, a gazdaságban. Kiki magának. Aki birja, az marja. A frank urak is így csinálták, példát vehettek tőlük. És már a vezérek korában kezd kiformálódni a nagy urak rendje. Csak a nemzetségi s ági kötelék még ez időben szorosabb, ez is lassanként lazulni kezd. A merzeburgi és augsburgi szerencsétlen kimenetelű csaták után észre tér a magyar. Belátja, hogy a külső országokban való kalandozás miatt elvesztheti azt a földet is, melyet elfoglalt, s melyet rabszolga, tehát ellenséges nép művel, jóformán ellenőrizetlenűl. Osztozkodnak. Felosztják a szántóföldet, kaszáló rétet, csupán a legelő s az erdő marad még közösnek. Nemcsak az egyes emberre, az egész népre komoly életkérdés volt az oktalan kalandozás félbehagyása, az állandó lakhely alapítása s ezzel a föld rendes művelése.

A harczkedvelő magyart azonban nemcsak a vesztett csaták terelik új irányba. A pogány hitet megingatja a keresztény vallás lelkeket hódító ereje. Egyfelől a szláv lakosság papsága, másfelől a külső országokból jövő papság, különösen az olasz, megkezdi a hittérítés nagy művét: új világ nyílik meg a magyar nép előtt. A magyarnak ősi jelleme a türelmesség. Nemcsak hogy nem bántotta hitükben a rabszolga népeket, melyek keresztények voltak, de lassanként ezek a népek s e népek papjai terjesztőivé lesznek a keresztény hitnek s Géza vezér korában már megkezdi áldásos hódító utját a kereszt. Ám a papok, az idegenből jövő papok, nemcsak híttérítő munkát végeznek: megkedveltetik a néppel a földmívelést is. Szent István király bőkezűen osztogatja a papságnak a földet s ez, értvén a gazdasághoz is, egyszerre kettős hivatást teljesít, nagy, áldásos hivatást: a vallás eszközeivel műveli a művelődésre fogékony magyart, szelidíti a sok hadakozásban durvult erkölcseit; ugyanakkor a föld okszerübb mívelésének tanításával megkedvelteti a gazdaságot, s ezzel a nép szívét mintegy a magyar földhöz köti. Az édes anyaföldhöz.

Tudjuk jól, hogy, bár sok kellék megvolt a magyarban a keresztény hit tanainak felfogására, elfogadására, a térítés mégsem ment könnyen. Megnehezítette ezt a magyarnak egyik dicséretes jellemvonása: az ősi hagyományokhoz való ragaszkodás. És nem kevéssé nehezítette meg az a körülmény, hogy a papság nem értette a nép nyelvét s e miatt nehezebben tudott férni eszéhez és szívéhez. Gyöngébb jellemű népre végzetessé is válhatott volna az idegenség e föllépése hazánkban: a magyar azonban fölvette az új hítet, de nem adta cserébe az ő magyarságát. Ha a papság kereszténynyé tette, ő meg magyarrá a papságot: így vált tökéletes áldássá a keresztény vallás. Ha másként történik, ma nem lehetne megirni a magyar nép történetét…

A tizedik század vége táján, Géza vezér halála után, a keresztény vallás már elterjedett az egész országban, de ezt az országos elterjedést nem szabad szó szerint vennünk. A magyar még lelkében a pogány hitet vallotta, ha föl is vette a keresztségét, s szivesebben hallgatta az öregek regélését a honfoglaló Árpádról, a hét vezérről, kik »visszavették« Atilla földjét; kürtös Lehelről, aki kürtjével agyonütötte a német császárt, s ezzel, a pogány hit szerint, szolgájává tette a másvilágon; Botondról, a köpczös termetű, széles vállú, nagy erejű Botondról, ki buzogányával nagy likat ütött Byzancz vaskapuján s csuffá tette a görög óriást. Nem, abban nem lehet kételkednünk, hogy a nép szivesebben hallgatta a regéket, – akkor még történeteket, – mint az idegen papok érthetetlen vagy kevéssé értett beszédjeit. Oly nagy és kiváló embernek kellett jőni, aminő volt István, a dicsőséges szent István király, aki nemcsak fel tudta fogni a keresztény vallásnak a magyar népre s az egész országra üdvös hatását, de volt arra való ereje, hatalma is, hogy azt a néppel el is fogadtassa. Szép szóval és erővel, ahogy lehetett.

A fő, hogy, ha nem is tökéletesen még, de valamennyire meg tudta nyerni a magyar nép szívét a keresztény vallásnak s ezzel megvetette Magyarország, a magyar nép ma már ezer éves életének igazi fundamentumát.

Reklámok
Galéria | Kategória: KULTÚRA, TÖRTÉNELEM
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.