Célkeresztben: A bankok – a pénz urai 9.

Célkeresztben: A bankok – a pénz urai 9.

Roosevelt kifosztotta az amerikai embereket, de a felelősséget nem merte vállalni érte! Ahogy nálunk most épp a többszörösen kifosztott nyugdíjkassza tátongó lyukainak betömésére hozott kormányzati intézkedéssel. Mert valljuk be, amikor az embereket – akiknek jó részét, maga a kormány kényszerítette be a magánnyugdíjpénztárakba – azzal fenyegetik, ha nem adják oda a jelenleg még ellenőrizhető magánnyugdíj befizetéseiket, akkor a megelőző befizetéseiket egyszerűen elveszik tőlük. Ez pedig vegytiszta zsarolás! – e témáról másutt írunk bővebben. … Ezért a Wall Street segített feltámasztani Németországot a Thyssen Bankokon keresztül, amelyek szoros kapcsolatban álltak a New Yorki Harrimans Interesttel. Pont, ahogy a Chase bank segítette az orosz bolsevik forradalom finanszírozását az I. Világháború során. A Chase Bankot a Rockefeller család irányította. Később összeolvadt Warburg Manhattan Bankjával és létrejött a Chase-Manhattan Bank. Ez most egyesült a New Yorki Chemical Bankkal, így a Wall Street legnagyobb bankjává lett. Stratégiájuk bevált. Még mielőtt a II. Világháború véget ért volna, a Világkormány ismét sínen volt. 1944-ben a New Hampshire-I Bretton Woodsban jóváhagyták a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot, teljes USA részvétellel.

Az alábbi összeállítás egy 1996-ban készült film szövegéből készült….
Bár a film az amerikaik szemszögéből vizsgálja a kérdést, azonban az amerikai történelmi sajátosságoktól eltekintve megállapításai és a tények, melyeket közöl, bármely mai állam, kormány gazdasági pénzügyi és politikai problémájának gyökerére rávilágít. Ezért mindenképpen érdemes odafigyelni és elgondolkodni, mert nagyon is ismerősnek fog tűnni a szituáció.

Roosevelt először szidta a pénzváltókat, mivel ők okozták a válságot. Hiszik vagy sem, ezt mondta 1933. március 4-i hivatalba iktatásakor elhangzott beszédében:

“A gátlástalan pénzváltók ténykedéseik miatt vádlottként állnak a közvélemény bíróságán, az emberek szíve és esze elutasítja őket… A pénzváltók kiűzettek előkelő pozícióikból civilizációnk templomában.” Franklin D. Roosevelt Két nappal később azonban Roosevelt banki szabadnapot hirdetett, és bezáratott minden bankot.

Később abban az évben Roosevelt betiltatta mindenféle aranyrúd és aranypénz magánbirtoklását, a ritka érmék kivételével. Az átlag amerikaiak kezében lévő arany nagy része arany pénzérmék formájában volt jelen. Az új határozat gyakorlatilag elkobzást jelentett. Azok, akik nem tettel eleget ennek, 10 év börtönt és egy 10.000 dolláros bírságot kockáztattak, ami ma 100.000 dollárral egyenértékű. Amerika kisvárosaiban néhány ember nem bízott Roosevelt rendeletében. Sokan vacilláltak nehezen megkeresett vagyonuk megtartása és a kormánynak való engedelmesség között. Roosevelt kifosztotta az amerikai embereket, de a felelősséget nem merte vállalni érte! Ahogy nálunk most épp a többszörösen kifosztott nyugdíjkassza tátongó lyukainak betömésére hozott kormányzati intézkedéssel. Mert valljuk be, amikor az embereket – akiknek jó részét, maga a kormány kényszerítette be a magánnyugdíjpénztárakba – azzal fenyegetik, ha nem adják oda a jelenleg még ellenőrizhető magánnyugdíj befizetéseiket, akkor a korábbi állami nyugdíj befizetéseiket egyszerűen elveszik tőlük. Ez pedig vegytiszta zsarolás! – e témáról másutt írunk bővebben.

Azok, akik beszolgáltatták az aranyukat, a hivatalos árat, unciánként 20.66 dollárt kapták érte. Annyira népszerűtlen volt az elkobzó rendelet, hogy a kormányban senki sem vállalta a szerzőséget érte. Egy kongresszusi képviselő sem akarta magáénak. Az aláírási szertartáson Roosevelt elnök tisztán értésére adta minden jelenlévőnek, hogy nem ő a szerzője, és nyilvánosan kijelentette, hogy sosem olvasta. Még a pénzügyminiszter is azt mondta, hogy ő sem olvasta soha, azt mondta, hogy ez “az, amit a szakértők akartak”.

Roosevelt meggyőzte a lakosságot, hogy lemondjon aranykészletéről, mondván, hogy a nemzet forrásainak bevonása szükséges ahhoz, hogy Amerikát kihúzzák a válságból. Nagy ünnepélyesen elrendelte egy új aranyrúd raktár építését, ahol tárolhatják az a hegynyi aranyat, amit az USA kormánya illegálisan elkobzott. 1936-ra elkészült az USA aranyrúd raktár, Fort Knox. Majd 1937 januárjában az arany elkezdett oda áramlani. Mint mára kiderült a Fort Knoxban “őrzött” aranykészletnek lába kélt. Akárcsak a hazai közpénzeknek, nyugdíj és egészségügyi, s más kasszáknak, alapoknak.

Minden idők legnagyobb fosztogatása folytatódott.
Amikor 1935-ben minden aranyat beszolgáltattak, az arany hivatalos unciánkénti ára hirtelen 35 dollárra ugrott. De a csel az volt a dologban, hogy csak külföldiek adhatták el az aranyukat az új, magasabb áron. A pénzváltók, akik hallgattak Warburg figyelmeztető szavára, és – és minő véletlen(!)kiszálltak az értékpapírpiacról pont az összeomlás előtt és 20.66-ert vettek aranyat, majd Londonba vitték most visszavihették és eladhatták a kormánynak, majd megduplázva ezzel pénzüket, miközben az átlag amerikai éhezett. A Fort Knox Aranyraktár a Fort Knox katonai terület közepén fekszik, 30 mérföldre Louisville-től délnyugatra, Kentuckyban. Az épületet közvetlenül körülvevő másfél hektáros területet áram alá helyezett kerítés, nyitott árok és négy gépágyús őrbunker védi az építmény sarkainál. Amikor 1937 január 13-án kezdett megérkezni az arany, példátlan biztonsági intézkedések voltak itt. Hivatalos vendégek ezrei figyelték, ahogy kilenc vasúti kocsi megérkezett Philadelphiából, fegyveres őrök, postai ellenőrök, titkosszolgálati emberek, és az USA pénzverde őreinek őrizetében. Szép nagy színjáték volt az egész.

Amerika aranykészletét bevonták az egész ország területéről, állítólag a közjó érdekében, aztán “biztonságba” helyezték Fort Knoxban. De mindezt a biztonságot hamarosan a kormány maga sértette meg.
Készen állt a terep egy igazán nagy háborúhoz. Egy olyanhoz, ami sokkal nagyobb adósságot halmoz fel, mint az I. Világháború. “Csak az 1944-es évben például az USA nemzeti bevétele mindössze 183 milliárd dollár volt, mégis 103 milliárdot költöttek a háborúra. Ez a harmincszorosa volt annak, mint amit az I. Világháborúban költöttek. Lényegében a szövetségesek összköltségének 55%-át viselték az amerikai adófizetők a háborúban. De ugyanilyen fontos, hogy gyakorlatilag a II. Világháborúban résztvevő minden nemzet megsokszorozta adósságát. Az USA-ban például a szövetségi adósság az 1940-es 43milliárdról 1950-re 275 milliárdra nőtt, ami 598%-os növekedés. 1940 és 1950 között a japánok adóssága 1348%-ot ugrott. A francia adósság 83%-al nőtt. Kanadában 417% volt a változás.” A háború után a világ két gazdasági táborra oszlott: egyrészt kommunista utasításos gazdaságokra, másrészről kapitalista monopóliumokra, amelyek örökös és igen nagy hasznot hozó fegyverkezési versenybe kezdtek.

Elérkezett végre az idő, hogy a központi bankárok komolyan nekifogjanak 3 lépéses tervüknek, hogy központosítsák az egész világgazdasági rendszereit és végül kialakítsák világkormányukat, avagy az Új Világrendet…

A terv állomásai a következők voltak:
Első lépés:központi bankok uralma a nemzetgazdaságokban világszerte.
Második lépés:a regionális gazdaságok központosítása olyan szervezetekbe, mint az Európai Monetáris Unió, és olyan regionális kereskedelmi uniókba, mint a NAFTA.
Harmadik lépés: a világgazdaság központosítása egy Világ Központi Bankba, egy világpénzbe és a nemzeti függetlenség megszüntetése a vámok eltörlését illetően, olyan szerződésekkel, mint a GATT.

Az első lépés már régen teljesült. A második és harmadik lépés előrehaladt, közel a teljesítés.

Mi a helyzet az arannyal?
A bankok közül a legnagyobb aranybirtokos most az IMF (Nemzetközi Valutaalap). Ez, és a központi bankok most már a világ aranykészletének kétharmadát irányították, lehetőséget kapva az aranypiac befolyásolására. Emlékezzünk a pénzváltók aranyszabályára: akinél az arany, az hozza a szabályokat. De mielőtt megoldást keresünk a problémáinkra, nézzük meg, mi történt azzal a rengeteg arannyal Fort Knoxban! Mert ha nem értjük meg, hogy az aranyat ellopták, akkor az összeomlás bekövetkeztekor az aranyalapú pénz rossz megoldásába hagyjuk hajszolni magunkat. A legtöbb amerikai még mindig azt hiszti, hogy az arany továbbra is itt van Fort Knoxban.

A II. Világháború végére több mint 7 millió uncia arany volt Fort Knoxban, ami hihetetlen, de 70%-a a világ aranyának. Mennyi van még itt? Senki nem tudja. Annak ellenére, hogy a szövetségi törvény éves fizikai felülvizsgálatot rendel el a Fort Knoxi aranyra, a kincstár következetesen elutasítja, hogy akár csak egyet is lefolytasson. Az igazság az, hogy bármennyi is van még itt, egyetlen hiteles felülvizsgálat sem volt azóta, hogy Eisenhower elnök elrendelt egyet 1953-ban.

Ismerős? Pont mint hazánkban! Itt sem készült leltár az állami vagyonról, a közvagyonról mielőtt szétlopták volna az országot – amit a szépen csengő privatizáció elnevezéssel illetnek. S azóta sem történt meg a vagyonleltár felvétele, sem a “rendszerváltás” előtt sem a közbenső időszakban. Pártállástól függetlenül!! Egyetlen politikai oldal nem tette meg ezt. Mint, ahogy más restanciájukkal is így történt; se politikai, se gazdasági elszámoltatásokra és felelősségre vonásokra nem került sor soha! Csak titkosított szerződések, vádalkuk és háttér megállapodások, stb. keletkeztek. Tömeges dokumentum megsemmisítések és titkosítás alá vonások mögé bújtak az árulók! Politikusok, gazdasági, pénzügyi, jogász és egyéb “szakemberek”, vagyis a lopott haszon megszerzői egyaránt megúszták és élvezhették ebül szerzett, kétes származású vagyonukat. Sőt az általános erkölcs fellazításának, valamint az összetákolt törvényeiknek köszönhetően, még ügyes emberekként villognak, mint példaképek, vagy okos emberek.

Hová ment Amerika aranya Fort Knoxból?
Az évek során eladták az európai pénzváltóknak 35dolláros unciánkénti áron. Emlékezzünk rá, hogy ekkor az amerikaiak számára illegális volt bármennyi saját aranyat is vásárolni Fort Knoxból. Valójában volt egy hírhedt eset. A Firestone család fantomcégeket hozott létre, hogy Fort Knoxi aranyat vásároljanak, és Svájcban tartsák, elkerülve az USA partjait. Később elkapták őket, és sikeresen vádat emeltek ellenük.

Végül 1971-ben a megmaradt aranyat titokban elvitték Fort Knoxból, visszaáramoltatva Londonba. Amikor aztán az arany elkerült Fort Knoxból, Nixon elnök bezárta az aranyablakot, és hatályon kívül helyezte Roosevelt 1934-es aranytartalék törvényét, legalizálva ezzel ismét az amerikaiak aranyvásárlását. Természetesen az aranyárak azonnal az égbe szöktek. Kilenc évvel később az arany unciája 880 dollárba került, huszonötször többe, mint amennyiért eladták Fort Knoxban lévőt.

Azt hihetnénk, hogy végül valaki a kormányból tudomást szerzett a történésekről és eljárt a szája. A világ legnagyobb vagyonát a történelemben, ellopták. A régi James Bond film, a Goldfinger árnyéka … Nos, tulajdonképpen Ian Fleming, a James Bond sorozat szerzője a Brit kémelhárítás, a MI5 vezetője volt! Hírszerző körökben sokan úgy gondolják, hogy fikciói nagy részét figyelmeztetésként írta, ahogy más szerzők is teszik. Ha a Fort Knox-i arany eltávolítására úgy tekintünk, mint az USA kincstár kitervelt kifosztására, akkor egy ilyen “hadműveletet” évekbe tellett véghezvinni, egészen pontosan 40 évbe, ami biztosan elég hosszú idő, hogy Fleming tudomást szerezzen róla, és megpróbálja megakadályozni. Tehát, hogyan is derült ki a Fort Knox-i rablás története? Az egész egy New York-i folyóirat cikkével kezdődött 1974-ben. A cikk azzal állt elő, hogy a Rockefeller család befolyásolta a Federal Reserve-t, hogy a Fort Knox-i aranyat alkalmi áron adják el névtelen európai spekulánsoknak.

Három nappal később a sztori névtelen forrása, Louise Arcanclass Boyer, rejtélyes módon kizuhant New York-i tizedik emeleti lakása ablakából. Honnan tudott Boyer asszony a Rockefellerek Fort Knox-i aranyhoz fűződő kapcsolatáról? Sokáig Nelson Rockefeller titkárnője volt. A következő 14 évben ez az ember, Ed Durell, egy gazdag ohioi iparos elkötelezte magát az igazság kiderítése mellet a Fort Knox-i aranyat illetően. Több ezer levelet írt több mint ezer kormány- és bankhivatalnoknak, hogy kiderítse, mennyi arany maradt végül, és hova került a többi.

Edith Roosevelt, Teddy Roosevelt unokája, a The New Hamshire Sunday News egyik 1975 márciusi kiadásában megkérdőjelezte a kormány tevékenységét: “A Fort Knoxból hiányzó aranyra vonatkozó állításokat pénzügyi körökben részletesen tárgyalták Európában. De az elgondolkodtató, hogy a Kormányzat nem igyekszik meggyőzően bizonyítani, hogy nincs ok aranykincsük miatt aggódni – ha egyáltalán abban a helyzetben van, hogy megteheti.” — Edith Roosevelt

Sajnos Ed Durell soha nem érte el fő célját, egy teljes felülvizsgálatot a Fort Knoxi aranytartalékra. Hihetetlen, hogy a világ legnagyobb kincsére vonatkozóan ilyen kevés elszámolás vagy felülvizsgálat van. Ez az arany az amerikai embereket illeti, nem pedig a Federal Reserve-t és külföldi tulajdonosait. Egy dolog biztos, a kormány eloszlathatta volna a találgatásokat néhány nap alatt, egy jól publikált felülvizsgálattal, a média kameráinak kereszttüzében. De úgy döntött, hogy nem teszi meg. Le lehet vonni a következtetést, hogy félnek az igazságtól, amire egy ilyen felülvizsgálat fényt derítene.

Mitől fél ennyire a kormány?
Itt van a válasz. Amikor Ronald Reagan 1981-ben hivatalba lépett, konzervatív barátai szorgalmazták, hogy tanulmányozza az aranyfedezetre való visszatérés kivitelezhetőségét, mint a kormányzati költekezés féken tartásának egyedüli módját. Ésszerű lehetőségnek tűnt. Ezért Reagan elnök kinevezett egy csoportot, Arany Bizottság néven, hogy vizsgálják meg a helyzetet, és készítsenek jelentést a Kongresszusnak. A jelentés, amit Reagan Arany Bizottsága adott a Kongresszusnak 1982-ben a következő megdöbbentő kijelentéssel élt az aranyra vonatkozólag: “Az USA kincsárának tulajdonában egyáltalán nincsen arany.” Minden arany, ami Fort Knoxban maradt, a Federal Reverse tulajdona volt, magánbankárok egy csoportjáé, a nemzeti adóssággal szembeni biztosítékként. Az igazság az, hogy a közemberek kezéből ennyi pénzt még soha nem loptak el, és nem került magánbefektetők kis csoportja, a pénzváltók kezébe.

IMF/Világbank
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) központja, Washington DC-ben. Az utca másik oldalán van a Világbank főhadiszállása. Mik ezek a szervezetek, ki irányítja őket, és ami a legfontosabb: vajon azért vannak, hogy hatalmas világméretű válságot okozzanak? Egy pillanatra ugorjunk vissza az időben, az I. Világháború következményeihez. Az emberek belefáradtak a háborúba. Így, a béketeremtés látszata mögött a nemzetközi bankárok kiagyaltak egy tervet, hogy hatalmukat még jobban megszilárdítsák. Azt állítva, hogy csak egy nemzetközi kormány tudná megakadályozni az újabb világháborúkat, a pénzváltók egy háromlábon álló Világkormány javaslatával hozakodtak elő: egy központi világbank, aminek a Nemzetközi Fizetések Bankja lesz a neve; egy Világbíróság, ugyanezen a néven, Hágai székhellyel Hollandiában; és egy világ végrehajtó törvényhozó hatalom, aminek Nemzetek Szövetsége lesz a neve.

Mint Clinton elnök mentora, a georgtowni történész Carroll Quigley 1966-os Tragedy and Hope című könyvében írta: “A pénzügyi kapitalista hatalmak hosszútávra terveztek, nem kevesebbre fenték a fogukat, mint egy világméretű magánkezekben lévő pénzügyi irányítási rendszerre, ami uralni képes minden egyes ország politikai rendszerét és a világgazdaság egészét. A tervek szerint a rendszert a világ központi bankjai irányítják egymással összehangolt tevékenységük révén, feudalista módon, rendszeres találkozókon és konferenciákon hozott titkos megállapodásokkal.

A rendszer csúcsa egy magánbank, a világ központi bankjainak tulajdonában és irányítása alatt álló Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS) a svájci Bázelben, mely nemzeti bankok maguk is magánvállalatok. Minden központi bank… törekszik saját kormányát uralni azáltal, hogy képes irányítani a kincstári kölcsönöket, képes manipulálni a valuta árfolyamokat, képes befolyásolni az ország gazdasági aktivitásának mértékét, és képes befolyásolni az együttműködő politikusokat az üzleti életben nyújtott későbbi gazdasági jutalmakkal.” — Carroll Quigley.
Nos, ebben rejlik a megoldás is!

A nemzetközi bankárok és a sajtó heves nyomása ellenére egy maroknyi USA képviselő Henry Cabott Large szenátor vezetésével kívül tartotta az USA-t ebből a rendszerből. Az USA részvétele nélkül a Népszövetség halálra volt ítélve. Hihetetlen, hogy jóllehet az USA visszautasította a Központi Világbankot, a BIS-t, a New York Federal Reserve semmibe vette kormányát, és dölyfösen képviselőket küldött Svájcba, hogy részt vegyenek a központi bankárok találkozóján, egészen 1994-ig, amikor is az USA-t hivatalosan is bevonták.

Világkormányzati tervük arra sarkallta a bankárokat, hogy a régi bevált megoldáshoz folyamodjanak: egy újabb háború a Világkormánnyal szembeni ellenállás megtörésére, csinos nyereséget bezsebelve közben. Ezért a Wall Street segített feltámasztani Németországot a Thyssen Bankokon keresztül, amelyek szoros kapcsolatban álltak a New Yorki Harrimans Interesttel. Pont, ahogy a Chase bank segítette az orosz bolsevik forradalom finanszírozását az I. Világháború során. A Chase Bankot a Rockefeller család irányította. Később összeolvadt Warburg Manhattan Bankjával és létrejött a Chase-Manhattan Bank. Ez most egyesült a New Yorki Chemical Bankkal, így a Wall Street legnagyobb bankjává lett. Stratégiájuk bevált. Még mielőtt a II. Világháború véget ért volna, a Világkormány ismét sínen volt. 1944-ben a New Hampshire-I Bretton Woodsban jóváhagyták a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot, teljes USA részvétellel. A második Népszövetséget, új nevén az Egyesült Nemzeteket 1945-ben hagyták jóvá. Hamarosan egy új nemzetközi bírósági rendszer is működött. Minden, a háború előtt még hatékony ellenállás elpárolgott ezekkel a nemzetközi intézményekkel szemben a háború hevében, pont, ahogy kitervelték. Ezek az új szervezetek egyszerűen világviszonylatban megismételték, amit az 1864-es Nemzeti Bank Törvény és az 1913-as Federal Reserve Törvény létrehozott az USA-ban.

A világ központi bankjai bank-kartellt alakítottak, ami fokozatosan magához ragadta az összes nemzet bankjainak hitelpolitikája feletti hatalmat. Például, éppen ahogy a Federal Reserve Törvény felhatalmazást adott egy új nemzeti papírpénz, a Federal Reserve Bankjegy létrehozására, az IMF felhatalmazást adott a világpénz, az SDR (“Különleges Lehívási Jogok”) kibocsátásához. Ez idáig az IMF több mint 30 milliárd dollár értékű SDR-t teremtett. A tagállamokra nyomást gyakoroltak, hogy teljesen átválthatóvá tegyék fizetőeszközeiket az SDR-re. 1968-ban jóváhagyott kongresszusi törvények felhatalmazzák a FED-et, hogy tartalékként elfogadják az SDR-t az USA-ban, és hogy SDR-ért cserébe Federal Reserve Bankjegyeket bocsássanak ki. Mit jelent mindez? Ez azt jelenti, hogy az USA-ban az SDR már a törvényes pénz részét képezi.

És mi van az arannyal?
Az SDR már részben aranyfedezetű, és a világ aranykészletének kétharmadával a kezükben a központi bankok, a pénzváltók nekiláthatnak a világgazdaság jövőjének alakításához, az általuk legnagyobb hasznot hozó módon. Jegyezzük meg, hogy ahogy a FEDet irányítja kormányzótanácsa, úgy az IMF-et is kormányzótanácsa irányítja, ami a különböző központi bankok vezetőiből, vagy a különböző, központi bankok által uralt nemzeti pénzügyminisztériumok vezetőiből áll.

A szavazati jog az IMF-ben hatékony befolyást biztosít az USA-nak és az Egyesült Királyságnak, vagyis a FED-nek és a Bank of Englandnek. Ahogy a FED irányítja az USA-ban lévő pénz mennyiségét, úgy a BIS, az IMF és a Világbank irányítja a világ pénzkínálatát. Tehát az aranyművesek régi csalásának megismétlődését láthatjuk: lemásolva nemzeti szinten a központi bankokkal, mint a FED, nemzetközi szinten pedig a világ központi bank három pillérével. Ez a szervezet bővíti és szűkíti a világon a hiteleket jelenleg, a BIS, az IMF és a Világbank, amire egységesen Világ Központi Bankként utalunk.

A BIS által 1988-ban életbe léptetett szabályozások megkövetelték a világ bankáraitól, hogy tőkéiket és tartalékaikat a tartozásaik 8%-ig növeljék 1992-re. A megnövelt tőkekövetelmények felső határt szabtak a részleges tartalékolású kölcsönzésnek, hasonlóan ahhoz, a hogy a készpénztartalék követelmények tették.

Mi jelent ez, az egyik svájci városban meghozott, látszólag jelentéktelen szabályozás a világ számára?
Az jelenti, hogy bankjaink nem tudnak egyre több és több pénz kikölcsönözni több és több vásárlásra, a következő válság előtt, mivel megállapítottak egy kölcsönarány maximumot.
Azt jelenti, hogy azok a nemzetek, akiknek a legalacsonyabbak a banki tartalékaik, máris érzik a hitelszűkítés szörnyű hatásait, mivel bankjaik pénzért tolonganak, hogy tartalékaikat 8%-ra emeljék. Ahhoz, hogy pénzt szerezzenek, értékpapírokat kell eladniuk, ami lenyomja az értékpapír piacokat, és országaikban beindul a válság. Japán, aki 1988-ban az egyik legalacsonyabb tőketartalék követelménnyel rendelkezett, emiatt leginkább érintette a szabályozás, megtapasztalta a pénzügyi csődöt, ami szinte azonnal, 1989-ben elkezdődött, és ami 1990-óta megdöbbentő módon megsemmisítette értékpapír piacának 50%-át, és kereskedelmi ingatlanjainak 60%-át. A Japán Nemzeti Bank 0.5%-ra csökkentette alapkamatát, gyakorlatilag eladva a pénzt, hogy felélessze gazdaságát, de a válság továbbra is mélyül.

Mexikói 20 milliárd dolláros kisegítésének köszönhetően ismerjük már egy ország pénzügyi összeomlását itt is. A kisegítés ellenére Mexikó gazdasága továbbra is katasztrofális. Egyik nagy adósság következik a másik után, mivel könnyebben jut új kölcsönökhöz Mexikó, hogy tudja fizetni a régi kölcsönök kamatait. Mexikó déli részén a szegények nyíltan lázadtak, mivel minden maradék pesot kiszívtak az országból a kamatokat fizetésére.

Fontos megjegyezni, hogy egy radikális hatalom-átruházás megy végbe, ahogy a nemzetek alárendeltjeivé válnak egy nemzetek feletti Világ Központi Banknak, amit a világ leggazdagabb bankárjainak maroknyi csoportja irányít.

Ahogy az IMF egy tollvonással egyre több és több SDR-t teremt, egyre több és több nemzet veszi azokat kölcsön adósságai kamatai fizetésére, és így fokozatosan a Világ Központi Bank arctalan bürokratáinak irányítása alá kerülnek. Ahogy a világméretű válság mélyül és terjed, ez a gazdasági élet és halál urává fogja tenni a Világ Központi Bankot ezekben az országokban. Ez a szervezet fogja eldönteni, hogy melyik nemzet kaphat további SDR kölcsönöket, és melyik nemzetek fognak éhezni.

A fejlődéssel és a szegénység megszüntetésével kapcsolatos mindennemű retorika ellenére az eredmény a vagyon folyamatos átáramlása az adós nemzetektől a pénzváltók központi bankjaiba, akik kézben tartják az IMF-et és a Világbankot. 1992-ben például a harmadik világ, Világbank felé eladósodott országai 198 milliárd dollárral többet fizettek a fejlett országok központi bankjainak a Világbank pénzelte célokért, mint amennyit a Világbanktól kaptak.

Mindez tovább növeli állandó adósságukat, cserébe a korábbi kölcsönök okozta szegénység átmeneti enyhítéséért. Ezek a visszafizetések már meghaladják az új kölcsönök mértékét. 1992-re Afrika külső adósságállománya elérte a 290 milliárd dollárt, ami két és félszer nagyobb, mint 1980-ban, és egekbe szökő csecsemőhalandósági arányt és munkanélküliséget, az iskolák, a lakások és az emberek általános egészségi állapotának romlását eredményezi.

Az egész világ mérhetetlen szenvedéssel néz szembe, ami már tönkreteszi a harmadik világot és Japánt is, és mindez a pénzváltók előnyére válik. Ahogy egy neves brazil politikus mondta:

“A Harmadik Világháború már elkezdődött. Ez egy csendes háború. De nem kevésbé gyászos. A háború lerombolja Brazíliát, Latin-Amerikát, és gyakorlatilag az egész harmadik világot. Katonák helyett gyermekek hullanak. Ez egy olyan háború a harmadik világ adósságával vívnak, aminek megvan fő fegyvere a kamat, egy olyan fegyver, ami sokkal halálosabb, mint az atombomba, sokkal rombolóbb, mint a lézersugár.”

SZRTI – Audie
2011.01.18.

előző rész: Célkeresztben: A bankok – a pénz urai 8.
következő rész:

Advertisements
Galéria | Kategória: Audie, MEGOLDÁSOK, SZERZŐK
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.