Célkeresztben: A bankok – a pénz urai 7.

Célkeresztben: A bankok – a pénz urai VII.

Lindbergh kongresszusi képviselő elmagyarázta, hogy a FED hogyan hozza létre az úgynevezett üzleti ciklust, és hogyan használja saját hasznára. “Az árak magasba emeléséhez a Federal Reserve Testülete mindössze annyit fog tenni, hogy csökkenti a leszámítolási kamatlábat… ezáltal felpezsdül az értékpapírpiac; aztán, megállíthatja vágtatás közben gyarapodását azáltal, hogy önkényesen megemeli a kamatlábat…” “Ez egy emelkedő és zuhanó piaci ingázást képes kiváltani, finoman hintáztatható előre és hátra a leszámítolási kamatláb kis változtatásával, vagy heves ingadozást okozhat egy nagyobb kamatláb változtatással…” “Ez a legfurcsább, legveszélyesebb előny, amit valaha is egy különleges, kiváltságos osztály kezébe helyezett bármely valaha létezett kormány…” “Ez a rendszer magánkézben van, és azzal a kizárólagos céllal irányítják, hogy a lehető legnagyobb nyereséget húzza más emberek pénzének használatából.” “Előre tudják, hogy mikor kell pánikot kelteni saját javuk érdekében. Azt is tudják, mikor kell leállítani a pánikot. Az infláció és defláció egyaránt őket szolgálja, amikor az ő kezükben vannak a pénzügyek.” — Charles Lindbergh.

**********

Ez a sorozat egy összeállítás mely egy 1996-ban készült film szövegéből készült….
Bár a film az amerikaik szemszögéből vizsgálja a kérdést, azonban az amerikai történelmi sajátosságoktól eltekintve megállapításai és a tények, melyeket közöl, bármely mai állam, kormány gazdasági pénzügyi és politikai problémájának gyökerére rávilágít. Ezért mindenképpen érdemes odafigyelni és elgondolkodni, mert nagyon is ismerősnek fog tűnni a szituáció.

AZ ARANYSTANDARD VISSZATÉRÉSE
Miután Lincolnt eltették az útból, a pénzváltók következő célja az volt, hogy megkaparintsák az Amerika pénze feletti teljes irányítást. Ez nem volt egyszerű feladat. Amerika nyugati nyitásával hatalmas mennyiségű ezüstöt fedeztek fel. Ráadásul Lincoln zöldhátúja általános népszerűségnek örvendett. Az európai központi bankárok elszánt támadása ellenére a zöldhátúak továbbra is forgalomban maradtak az Egyesült Államokban, valójában egészen néhány évvel ezelőttig.

W. Cleon Skousen történész szerint: “Közvetlenül a Polgárháború után tekintélyes vita alakult ki Lincoln Alkotmányos pénzügyi rendszerre tett kísérletének felélesztése körül. Ha az európai pénz-tröszt nem avatkozott volna közbe, kétségtelenül meghonosodott volna az intézmény.” Egyértelmű, hogy az elképzelés, miszerint az Egyesült Államok saját adósságmentes pénzét nyomja, erős sokként érte az Európa központi banki elitjét. Rémülten figyelték, ahogy az amerikaiak még több zöldhátút követeltek. Meggyilkolhatták Lincolnt, de monetáris elképzelésének támogatói sokasodtak.

1866 április 12-én, majdnem egy évvel Lincoln meggyilkolása után, a Kongresszus munkához látott az európai központi banki érdekeltségek utasítására. Jóváhagyta a Contraction Act-et (Szűkítési törvény), ami felhatalmazta a pénzügyminisztert, hogy elkezdje visszavonni a zöldhátúak egy részét a forgalomból, és ezáltal szűkítsék a pénzkínálatot. A Theodore R. Thoren és Richard F. Warner szerzőpáros erről írt klasszikus könyvében, a Truth in Money Book-ban így magyarázza a pénzkivonás eredményeit: “A Polgárháborút követő nehéz időszak elkerülhető lett volna, ha a zöldhátú törvényesítése folytatódik, ahogy Lincoln elnök szándékozta. Ehelyett egy sor pénzügyi pánik következett – amit recessziónak hívunk -, és ez arra indította a Kongresszust, hogy elfogadjon egy törvényt a bankrendszer központi irányítás alá vonásáról. Végül, 1913 december 23-án jóváhagyták a Federal Reserve Act-et.” Más szóval a pénzváltók két dolgot akartak. A központi bank újraszervezését az ő kizárólagos irányításuk alatt, és aranyalapú amerikai fizetőeszközt. Kettős stratégiájuk volt. Mindenekelőtt egy sor pánik előidézése, hogy meggyőzzék az amerikai embereket arról, hogy kizárólag a központilag irányított pénzkínálat biztosítja a gazdasági stabilitást. Másodszor pedig, annyi pénzt kivonni a rendszerből, hogy a legtöbb amerikai olyan szörnyen szegény legyen, hogy ne is érdeklődjék, vagy túl gyenge legyen ahhoz, hogy ellenkezzék a bankárokkal.

1866-ban 1.8 milliárd dollárnyi fizetőeszköz volt forgalomban az Egyesült Államokban, ami fejenként 50 dollár és 46 cent. 1867-re már 0.5 milliárd, azaz 500 millió dollárt vontak ki az USA pénzkínálatából.

Tíz évvel később, 1876-ban Amerika pénzkínálatát mindössze 600 millió dollárra csökkentették, más szóval Amerika pénzének kétharmadát visszavonták a bankárok. Fejenként csupán 14 dollár és 60 cent maradt forgalomban. Tíz évvel később, a pénzkínálatot tovább csökkentették 400 millió dollárra, noha a lakosság jelentősen növekedett. Az eredmény az lett, hogy fejenként 6 dollár és 67 cent maradt forgalomban – 760%-os vásárlóerő csökkenés 20 év alatt. Napjainkban a közgazdászok azt próbálják elhitetni, hogy a gazdasági recessziók és válságok természetes részei annak, amit ők üzleti ciklusnak neveznek.
Az igazság az, hogy a pénzkínálatot most is manipulálják, akárcsak a Polgárháború előtt és után. Hogy történhetett ez? Hogy jöhetett létre ilyen pénzhiány? Egyszerű. A kihelyezett banki kölcsönöket visszavonták, és nem helyeztek ki újabbakat. Továbbá az ezüstérméket beolvasztották. 1872-ben egy Ernest Seyd nevű ember 100 ezer angol fontot, vagyis kb. 500 ezer dollárt kapott a Bank of Englandtől, és Amerikába küldték, hogy megvesztegesse a szükséges Kongresszusi tagokat, hogy kivonják az ezüstöt a pénzforgalomból. Azt mondták neki, ha ez nem lenne elég, további 100 ezret adnak, vagy amennyi csak kell. A következő évben a Kongresszus jóváhagyta az 1873-as Pénzverési Törvényt, és az ezüst dollárok verése hirtelen befejeződött. Valójában Samuel Hooper képviselő, aki a határozatot a Parlament elé terjesztette, elismerte,hogy ténylegesen Seyd írta a törvényjavaslatot.

De ezután az ügy még cifrább lett. 1874-ben Seyd maga vallotta be, hogy ki van a csalás hátterében. “1872-73 telén mentem Amerikába, felhatalmazva azzal, hogy amennyiben tudom, biztosítsam az ezüstpénz kivonásáról szóló törvénytervezet jóváhagyását. Ez azok érdeke volt, akiket képviseltem – a Bank of England vezetői. 1873-ra az aranyérmék voltak az érmepénz egyedüli formái.”
De az Amerika pénze feletti uralomért vívott harc még nem ért véget. Mindössze három évvel később, 1876-ban, az amerikai munkaerő egyharmada munkanélküli volt, a lakosság egyre nyugtalanabbá vált. Az emberek nagy hangon követelték Lincoln elnök zöldhátú pénzrendszere, vagy az ezüstpénz visszaállítását. Bármit, ami bőségesebb pénzellátást eredményez. Ez évben a probléma kivizsgálására a Kongresszus létrehozta az Egyesült Államok Ezüst Bizottságát. Jelentésük egyértelműen a nemzeti bankárok nyakába varrja a pénzellátás szűkösségét.

Érdekes a jelentés, mert a Polgárháború utáni, nemzeti bankárok végrehajtotta szándékos pénzszűkítést a Római Birodalom bukásához hasonlítja. “A sötét középkor szerencsétlenségét az egyre kevesebb pénz és az áresés okozta. Pénz nélkül a civilizáció el sem kezdődhetett volna, a csökkentett pénzkínálat elsorvasztja. Hacsak nem állítjuk helyre, végül civilizációnk megsemmisül. A kereszténység idején a Római Birodalomban a fémpénz mennyisége 1.800.000.000 dollárra rúgott. A XV. század végére kevesebb, mint 200.000.000 dollárra csökkent. A történelem során nem volt még egy olyan katasztrofális változás, mint a Római Birodalomból a Sötét középkorba zuhanás?” Az Ezüst Bizottság jelentése ellenére a Kongresszus nem tett semmit. A következő évben, 1877-ben zendülések törtek ki Pittsburgtől Chicagóig. A kiéhezett vandálok okozta gyötrelmek az égig értek. A bankárok haboztak, hogy mit tegyenek. Végül úgy döntöttek, hogy kitartanak. Most, hogy bizonyos mértékig ismét ők irányítottak, nem akarták feladni. Az Amerikai Bankár Szövetség éves találkozóján sürgették a tagokat, hogy minden tőlük telhetőt tegyenek meg azért, hogy elvessék a zöldhátúak újbóli bevezetésének ötletét. James Buel, az ABA titkár kiadott egy levelet a tagoknak, ami arra szólította fel a bankokat, hogy ne csak a Kongresszus munkáját aknázzák alá, hanem a sajtóét is. “Ajánlatos minden tőletek telhetőt megtenni, hogy fenntartsátok a nagyobb napilapokat és heti újságokat, különösen a mezőgazdasági és vallásos sajtót, amelyek ellenezni fogják a zöldhátúak kibocsátását, és visszavonjátok támogatásotokat mindenkit!l, aki nem akarja ellenezni a kormányzati pénzkibocsátást.”
“A bankjegyek létrehozásáról szóló törvény hatályon kívül helyezése, vagy a kormány által kibocsátott pénzek visszahelyezése a forgalomba pénzzel látja el az embereket, és ezáltal komolyan befolyásolja a mi egyéni hasznunkat, mint bankárok és kölcsönzők. Nyomban látogassátok meg Kongresszusi képviselőiteket, és kötelezzétek el érdekeink támogatása mellett, hogy uraljuk a törvényhozást.”

Ahogy a Kongresszusra nehezedő a változtatás miatti politikai nyomás egyre nőtt, a sajtó próbálta félrevezetni az embereket. A New York Tribune így fogalmazott 1878 január 10-i számában: “Végre rend van az ország fővárosában, és meglátjuk, vajon a Kongresszus szembe mer-e szállni vele.” De ez nem teljesen működött. 1878 február 28-án a Kongresszus jóváhagyta a Sherman Törvényt. Ez korlátozott számban lehetővé tette ezüst dollárok verését, ötévnyi hiánynak vetve véget. Ettől még az arany maradt a fizet!eszköz fedezete, és az ezüstöt sem tette teljesen szabaddá. 1873-at megelőzően mindenki, aki ezüstöt vitt az USA pénzverdébe, annak ingyen ezüst dollárt vertek belőle. Azóta nem. De legalább némi pénz ismét kezdett visszaáramlani a gazdaságba. Mivel uralmukat nem fenyegette már semmi, a bankárok kicsit enyhítettek a hitelek terén, és a Polgárháborút követő válság végre véget ért. (A bankok kegyetlensége nem ismer határt, önnön hasznát nem engedi veszélyeztetni. Csak ha már biztosan tartja a a gyeplőt, akkor kegyeskedik némi engedményre, de csak annyira, ami a hasznát, profitját nem befolyásolja! Tehát a bankok sosem fordulnak önnön érdekükkel szembe, még ha milliók pusztulna is bele! – a szerk.)
Három évvel később a republikánus James Garfieldot választották elnöknek. Garfield tisztában volt vele, hogyan manipulálják a gazdaságot. Kongresszusi képviselőként a Költségvetési Bizottság elnöke, és a Bank és Fizetőeszköz Bizottság tagja volt. 1881-es beiktatását követően nyilvánosan kritizálta a pénzváltókat: „Aki bármely ország pénzmennyiségét irányítja, az minden iparág és kereskedelem abszolút ura. És amikor rájössz, hogy a rendszert így vagy úgy nagyon egyszerűen irányítja néhány nagyhatalmú ember felülről, neked már nem kell magyarázni többet, honnan erednek az inflációs- és válságperiódusok.” Sajnálatos módon, e kijelentése után néhány héttel, 1881 július 2-án Garfield elnököt meggyilkolták.

SZABAD EZÜST
A pénzváltók hatalma gyorsan nőtt a nyáj ismétlődő nyírása révén, ahogy ők nevezték, vagyis gazdasági fellendüléseket hoztak létre, amit válságok követtek. Így otthonok és gazdaságok ezreit tudták felvásárolni fillérekért. 1891-ben a pénzváltók arra készültek, hogy ismét lehúzzák az amerikai gazdaságot. Eszközeik és indítékaik megdöbbent! egyértelműséggel szerepeltek az Amerikai Bankárok Szövetsége (ABA) egyik körlevelében. Ez a körlevél arra kéri a bankárokat, hogy három év múlva egy meghatározott napon, válságot idézzenek elő. A kongresszusi feljegyzés alapján részben így szól: “1894 szeptember 1.-étől hiteleinket semmilyen megfontolásból sem hosszabbítjuk meg. Szeptember 1-én pénzünket visszaköveteljük. Lefoglaljuk a jelzáloggal terhelt ingatlanokat. A Mississippit!l nyugatra a gazdaságok kétharmadát, és a folyótól keletre is több ezret megszerezhetünk a magunk szabta áron? Ezután a gazdák bérlőinkké válnak, mint Angliában.”

Ezeket a válságokat azért lehetett irányítani, mert Amerikában az aranystandard rendszer működött. Mivel az aranykészletek szűkösek, az arany az egyik legkönnyebben manipulálható árucikk. Az emberek azt akarták, hogy ismét törvényes legyen az ezüstpénz, így kiszabadulhattak volna a szorításból, amit a pénzváltók az aranypénz révén értek el. Az emberek azt akarták, hogy helyreállítsák az ezüstpénzt, visszavonva Seyd 1873-as határozatát, amit “73 bűntettének” hívtak.
1876-ra a nagyobb mennyiségű ezüstpénz kibocsátása az elnökválasztási kampány központi témája lett. William Jennings Bryan, egy nebraszkai szenátor demokrata jelöltként indult, a “szabad ezüst” jelszóval zászlaján. A Nemzeti Demokrata Gyűlésen Chicagoban olyan megrázó beszédet tartott, hogy elnyerte vele a Töviskorona, és az Aranykereszt elnevezést. Noha Bryan még csak 36 éves volt ekkor, beszéde politikai gyűlésen elhangzott leghíresebb szónoklatként maradt meg a köztudatban. Drámai végszavában Bryan a következőket mondta:
“Aranystandard iránti igényükre a következővel fogunk válaszolni: nem fogjátok a munkától gyöngyöző homlokunkba nyomni ezt a töviskoronát, nem fogjátok az arany keresztjére feszíteni az emberiséget.”

A bankárok bőkezűen támogatták a republikánus jelöltet, William McKenleyt, aki az aranystandard mellett állt. Ennek lett eredménye az amerikai történelem egyik legádázabb elnöki kampányharca. Bryan több mint 600 beszédet tartott 27 államban. McKenley kampánya a gyártókat és iparosokat célozta meg: tájékoztassák alkalmazottaikat, hogy ha Briant választják meg, minden gyár és üzem bezár, és nem lesz munka. Sikerrel jártak.

McKenley egy kevéssel ugyan, de legyőzte Bryant. Bryan 1900-ban és 1908-ban is indult a választásokon, de nem sikerült nyernie egyik alkalommal sem. Az 1912-es Demokrata Gyűlésen Bryan meghatározó figura volt, aki hozzásegítette Woodrow Wilsont a kinevezéshez.

Amikor Wilson elnök lett, Bryant kinevezte külügyminiszterré, de Bryan hamarosan kiábrándult a Wilson kormányból. Bryan csak két évet szolgált Wilsonnál, mielőtt 1915-ben lemondott a Lusithania elsüllyesztésének feltűnően gyanús esete miatt. Ez volt az az esemény, ami Amerikát belesodorta az I. Világháborúba. Noha William Jennings Bryan soha nem lett elnök, erőfeszítési nyomán a pénzváltók 17 évre elestek következő céljuk elérésétől, egy új magántulajdonú amerikai központi bank megalapításától.

J. P. Morgan és az 1907-es VÁLSÁG
Most elérkezett az idő, hogy a Pénzváltók ismét nekiveselkedjenek, az új magántulajdonban lévő amerikai központi bank létrehozásának.
A korai 1900-as években olyan emberek kaparintották meg a hatalmat, mint JP Morgan. Egy végső pánk szükségeltetett, hogy a nemzet figyelmét a központi bank állítólagos szükségességére összpontosítsák. Az okoskodás szerint csak egy központi bank képes megelőzni a bankbukásokat. Morgan volt egyértelműen a legnagyobb hatalmú bankár Amerikában, és gyaníthatóan a Rothshildok egyik ügynöke.

Morgan pénzügyileg támogatta John D. Rockefeller Standard Oil birodalmát, akárcsak Edward Harriman vasúti, Andrew Carnegie acél, és mások monopóliumát, számos iparágban. De mindezek tetejébe, J. P. Morgan apja, Junius Morgan azelőtt a britek amerikai pénzügyi ügynöke volt. Apja halála után J. P. Morgan fenntartotta a kapcsolatot annak angol partnerével, Edward Grenfell-el, a Bank of England igazgatójával.

Valójában Morgan halálakor vagyona mindössze néhány millió dollárra rúgott. Az övének hitt értékpapírok zöme valójában mások tulajdonában volt. (Nem véletlen, hogy a valódi részvényesek neve mindig hétpecsétes titok!)

1902-ben, Theodore Roosevelt elnök állítólag próbálta megtörni Morgan és barátai ipari monopóliumát a Chairman Trösztellenes Törvény segítségével. Ténylegesen Roosevelt nagyon keveset tett az amerikai ipar bankárok és bérenceik általi növekvő monopolizációjával szemben. Például Roosevelt állítólag feloszlatta a Standard Oil monopóliumot. De igazából egyáltalán nem oszlott föl. Pusztán csak 7 vállalatra osztották, amelyek mindegyikét továbbra is a Rockefellerek irányítják. A közvélemény tisztában volt ezzel, köszönhetően az olyan politikai karikaturistáknak, mint Thomas Nast, aki a bankárokat “pénztrösztként” emlegette.

1907-re, egy évvel Teddy Roosevelt újraválasztását követően Morgan úgy döntött, hogy itt az ideje ismét bepróbálkozni a központi bankkal. Egyesített pénzügyi erejüket kihasználva, Morgan és barátai képesek voltak titokban tönkre tenni az értéktőzsdét. Kis bankok ezrei szertelenül túlvállalták magukat. Némelyikük tartaléka kevesebb, mint 1% volt, a részleges tartalékolás alapelvének köszönhetően. Napokon belül a bankok megrohamozása országszerte általánossá vált. Morgan ekkor lépett nyilvánosság elé, felajánlva hogy megtámasztja a botladozó amerikai gazdaságot úgy, hogy kisegíti a csőd szélén álló bankokat olyan pénzzel, amit ő a semmiből teremtett elő.
Felháborító javaslat volt, még a részleges tartalékolású bankrendszernél is sokkal rosszabb, de a Kongresszus megengedte neki. Morgan 200 millió dollárnyi értékben gyártott ebből a teljes mértékben tartalék nélküli magán pénzből, és azzal vásárolt, azzal fizetett a szolgáltatásokért és küldött belőle bankfiókjaiba is, hogy kamatra kikölcsönözzék. Terve működött. Az emberek hamarosan visszanyerték pénzbe vetett általános bizalmukat, és abbahagyták fizetőeszközeik kivételét. De ennek eredményeként a banki hatalom tovább összpontosult néhány nagyobb bank kezében. 1908-ra elmúlt véget ért a pánik, és Morgant hősként ünnepelte a Princeton Egyetem elnöke, akit Woodrow Wilsonnak hívtak: “Mindezen problémákat megelőzhettük volna, ha kinevezünk egy hat vagy héttagú bizottságot olyan a közemberek érdekeinek elkötelezett emberekből, mint JP Morgan, hogy kezeljék országunk ügyeit.” — Woodrow Wilson

A közgazdasági tankönyvek később úgy magyarázták, hogy a Federal Reserve Rendszer az 1907-es pánik közvetlen eredménye volt: “Az országnak egyszer és mindenkorra elege lett a bankcsődök riasztó járványával együtt járó ingatag magánbankrendszer anarchiájából.”

De a minnesotai kongresszusi képviselő, idősebb Charles A. Lindbergh, a híres pilóta, Lucky Lindy apja később elmagyarázta, hogy az 1907-es pánik igazából csak egy átverés volt: “Akik nem támogatták a pénztrösztöt, kiszorították az üzletből és az embereket megfélemlítéssel rávették, hogy változásokat követeljenek a bank és pénzügyi törvényekben, amelyeket a Pénztröszt fog megalkotni.” – Charles A. Lindbergh

Az 1863-as Nemzeti Bank Törvény jóváhagyása óta tehát a pénzváltók képessé váltak a fellendülések és hanyatlások sorozatának megteremtésére. A cél nem csak az amerikai emberek megfosztása volt tulajdonuktól, hanem hogy később azt állíthassák, hogy a bankrendszer alapvetően olyan ingatag, hogy ismét össze kell vonni egy központi bankrendszerbe.

JEKYLL SZIGET
A válság után Teddy Roosevelt, válaszul az 1907-es pánikra, aláírta a Monetáris Bizottság létrehozásáról szóló törvényjavaslatot. A Bizottság feladata a bankproblémák tanulmányozása volt, valamint hogy javaslatot tegyen a Kongresszusnak. A Bizottság természetesen tele volt Morgan barátjaival és cimboráival. Az elnök Nelson Aldrich volt, Rhode Island szenátora. Aldrich Amerika leggazdagabb bankár családjainak otthont adó Rhode Islandet képviselte. Lánya hozzáment ifjabb John D. Rockefellerhez, és öt fiuk született. John; Nelson, aki elnök helyettes lett 1974-ben; Lawrence; Winthrop és David, a Külügyi Tanács elnöke, valamint a Chase Manhattan Bank korábbi elnöke. Amint a Monetáris Bizottság megkezdte működését, Aldrich szenátor nyomban egy kétéves európai útra indult, ahol hosszasan tárgyalt a magántulajdonú központi bankárokkal Angliában, Franciaországban és Németországban. Csak e körútja teljes egészében az adófizetőknek 300 ezer dollárjába került, ami csillagászati összeg volt akkoriban.

Röviddel hazaérkezését követően, 1910 november 22-én este néhányan Amerika legvagyonosabb és legbefolyásosabb emberei közül beszálltak Aldrich szenátor magán vasúti kocsijába, és a legnagyobb titokban ideutaztak, Jekyll Szigetre, Georgia partjainál. A csoporttal tartott Paul Warburg is. Warburg 500 ezer dolláros éves fizetést kapott a Kuhn-Leob and Company befektetési vállalattól azért, hogy a magántulajdonú központi bank létrehozásáért lobbizzon Amerikában. (Megjegyezzük, hogy a lobbizás valójában a korrupció legalizálása. Ezt persze minden résztvevő letagadja, mégis tetten érhető. Ha másból nem, hát abból, hogy mindig a legtőkeerősebbek érdeke érvényesül. A politikusok, a média, vagy a tudományos élet sok “kiválósága” valahogy mindig a leggazdagabb cégek érdekeiért szállnak síkra, azt támogatják “önzetlenűl ”minden módon még akkor is, ha van jobb, olcsóbb, vagy környezet-, ember-, egészségkímélőbb megoldás is. – a szerk. )

Warburg társa e cégben egy Jacob Schiff nevű férfi volt, annak az embernek az unokája, aki a Rothschildokkal osztozott a Zöldpajzsos házon Frankfurtban. Schiff, ahogy a későbbiekben kiderül, éppen azon ügyködött, hogy 22 millió dollárral pénzelje a cár megdöntését Oroszországban. Ez a három európai bankár család, a Rothschildok, a Warburgok és a Schiffek házasságok révén összefonódtak az évek során, akárcsak Amerikai megfelelőik, a Morganek, Rockefellerek és Aldrichok.

A titoktartás annyira szigorú volt, hogy a hét fő résztvevőt figyelmeztették, hogy csakis a keresztneveiket használják, nehogy a szolgák előtt kitudódjék kilétük. Évekkel később az egyik résztvevő, Frank Vanderlip, a New York-i Nemzeti Városi Bank elnöke, valamint a Rockefeller család képviselője megerősítette a Jekyll szigeti utazást a Saturday Evening Post 1935 február 9-i számában.

“Olyan titoktartó voltam – valójában óvatos -, mint bármely összeesküvő!……Tudtuk, hogy egyszerűen nem szabad kiderülnie, különben hiába vesztegettük minden időnket és erőfeszítésünket. Ha nyilvánosságra került volna, hogy összejött a mi különleges csoportunk, és kidolgozott egy banki törvényjavaslatot, akkor annak a javaslatnak esélye sem lett volna rá, hogy a Kongresszus jóváhagyja.” — Frank Vanderlip a részvevők idejöttek, hogy kitalálják, hogyan is oldhatnák meg legfőbb problémájukat: hogyan csempésszenek vissza egy magántulajdonú központi bankot. De egyéb problémákra is figyelmet kellett szentelni. Mindenek előtt, a nagy nemzeti bank piaci részesedése gyorsan csökkent. A század első tíz évében az amerikai bankok száma több mint kétszeresére, 20 ezer fölé nőtt. 1913-ra a bankok mindössze 29 százaléka volt nemzeti bank, és ezek a betétek mindössze 57 százalékával rendelkeztek. Aldrich szenátor később bevallotta egy újságcikkben: “A törvény jóváhagyása előtt a New York-i bankárok csupán New York tartalékait tudták uralni. Most, képesek vagyunk uralni az egész ország banki tartalékait.” – -Nelson Aldrich szenátor.

Valamit tehát tenni kellett, hogy ezeket az új bankokat uralmuk alá hajthassák. Mint, ahogy John D. Rockefeller fogalmazott: “A konkurencia bűn.” Másodsorban a nemzetgazdaság annyira erős volt, hogy a vállalatok a profitból kezdték finanszírozni növekedésüket ahelyett, hogy hatalmas kölcsönöket vettek volna fel a nagy bankoktól. Az új évszázad első 10 évében a vállalati befektetések 70 százaléka a nyereségükből származott. Más szóval az amerikai gazdaság kezdett függetlenedni a Pénzváltóktól, és ezt az irányvonalat meg kellett állítani. Minden résztvevő tudta, hogy ezekre a problémákra lehet működő megoldást találni.

De talán legnagyobb problémájuk egy PR probléma volt: az új bank neve. Ennek megvitatása pontosan ebben a szobában történt, annak a csodálatos hotelnek az egyik konferencia termében, amit ma Jekyll Island Club Hotelnek hívnak. Aldrich úgy gondolta, hogy a bank szónak még csak szerepelnie sem kéne a névben. Warburg National Reserve Bill-nek (Nemzeti Takarék Törvényjavaslat), vagy Federal Reserve Billnek, (Szövetségi Takarék Törvényjavaslat) akarta hívni.
Elképzelésük szerint azt a látszatot keltik, hogy az új központi bank célja a bankok megrohamozásának megállítása, és hogy elfedjék monopólium jellegét. Jóllehet Aldrich, az egoista politikus volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy Aldrich Törvény-nek nevezzék. A Jekyll szigeten töltött 9 nap után a csoport feloszlott. Az új központi bank nagyon hasonló lesz az Egyesült Államok régi központi bankjához. Monopóliumot fog kapni az USA fizetőeszköze fölött, és ezt a pénzt a semmiből teremti.

Hogyan teremt a FED pénzt semmiből?
Ez egy négylépcsős folyamat.
De előtte néhány szó az államkötvényekről. Az államkötvények egyszerűen fizetési ígérvények, vagyis kormányzati “tartozom neked cédulák”. Az emberek azért vesznek kötvényeket, hogy biztos kamathoz jussanak. Az államkötvény futamidejének végén a kormány visszafizeti a kötvény árát, plusz a kamatot, és a kötvényt megsemmisítik. Jelenleg mintegy 3,6 billió dollár értékű kötvény van a piacon.

És akkor most jöjjön a FED pénzteremtő folyamata:
1. lépés: A Szövetségi Nyílt Piaci Bizottság jóváhagyja az USA államkötvények vásárlását.
2. lépés: A kötvényeket megvásárolja a FED, mindenkit!l, aki csak eladásra kínálja neki a nyílt piacon.
3. lépés: A FED elektronikus kreditekkel fizet a kötvényekért az eladó bankjának, ami viszont jóváíródik az eladó bankszámláján. A trükk az a dologban, hogy ezek a kreditek fedezet nélküliek, a FED egyszerűen létrehozza őket.
4. lépés: A bankok ezeket a letéteket tartalékként kezelik. Tartalékaik több mint tízszeresét hitelezhetik ki új hiteligénylőiknek, mindezt kamatra. Ilyen módon a FED által létrehozott mondjuk 1 millió dollárnyi kötvényből több mint 10 millió dollár keletkezik a bankszámlákon.

A FED tulajdonképpen a 10 százalékát hozza létre ennek a teljesen új pénzmennyiségnek, és a bankok hozzák létre a másik 90 százalékot. A gazdaságban forgó pénz mennyiségének csökkentéséhez a folyamat éppen ennek a fordítottja. A FED kötvényeket ad el az embereknek, és a pénz kiáramlik a vásárlók helyi bankjaiból. A kölcsönöknek tízszer annyival kell csökkenniük, mint amekkora értékű eladás történt. Tehát ha a FED elad 1 millió dollárnyi kötvényt, akkor 10 millió dollárral kevesebb pénz marad a gazdaságban.

Mi előnye származott ebből a bankároknak, akiknek a képviselőik összegyűltek a Jekyll szigeten?
1. Teljesen eltérítette a bankreformra irányuló törekvéseket a megfelelő megoldástól.
2. Elejét vette egy adósságmentes kormányzati pénzügyi rendszer ismételt kialakulásának, mint amilyen pl. Lincoln Zöldhátúi voltak. A kötvény alapú kormányzati pénzügyi rendszer, amit Lincolnra erőltettek, miután létrehozta a Zöldhátút, most kőbe vésetett.
3. A bankárokra ruházta a jogot, hogy a részleges tartalékolásra alapozva ők teremtsék elő pénzkínálatunk 90%-át, amit aztán kamatra kihelyezhetnek.
4. Nemzetünk pénzkínálata feletti átfogó irányítást néhány ember kezébe összpontosította.
5. Megalapozta a Központi Bank nagymértékű függetlenségét a hatékony politikai befolyástól.

Létrehozását követően nem sokkal a FED nagyszerű szerződése az 1930-as évek eleji Nagy Gazdasági Válsághoz vezetett. Ezt a függetlenséget azóta kiegészítő törvények növelik.
Annak érdekében, hogy átverve az embereket elhitessék velük, hogy a kormány visszavette az irányítást, a FED kialakításának tervét az elnök által kinevezett és a szenátus által jóváhagyott kormányzói testület vezette. De a bankároknak mindössze annyit kellett tenniük, hogy biztosra menjenek, hogy gondosnak arról, hogy az ő embereiket nevezik ki a kormányzó testületbe. Ez nem volt nehéz, a bankároknak volt pénzük, és pénzzel megvásárolható a politikusok fölötti befolyás.

Amikor a résztvevők elhagyták Jekyll Islandot, a PR hadjárat elkezdődött. A nagy New York-i bankok összedobtak egy 5 millió dolláros oktatási alapot neves egyetemek professzorainak pénzelésére, hogy támogassák az új bankot. Woodrow Wilson a Princetoni Egyetemen az elsők között ragadta meg az alkalmat.
De a bankárok fortélya nem működött. Az Aldrich Törvényjavaslatot hamar a bankárok törvényjavaslatának tekintették. Egy törvényjavaslat, ami egyedül az úgynevezett pénztröszt előnyére szolgál. Lindbergh képviselő így fogalmazott a kongresszusi vita idején: “Az Aldrich Terv a Wall Street Terv. Újabb pánikot jelent, ha szükséges, hogy megfélemlítsék az embereket. Aldrich, akit a kormány fizet, hogy az embereket képviselje, olyan tervet javasol, ami a trösztöknek kedvez e helyett. –Charles A. Lindbergh
Látva, hogy nincs elég szavazatuk a kongresszusi győzelemhez, a republikánus vezetés sohasem terjesztette szavazásra az Aldrich Törvényjavaslatot. A bankárok csendben úgy döntöttek, hogy a kettesszámú megoldáshoz folyamodnak: a demokrata változathoz. Elkezdték pénzelni Woodrow Wilsont demokrata jelöltet. Ahogy az elismert történész, James Perloff írta: Bernard Baruch-ot, a Wall Street-i pénzembert jelölték ki Wilson oktatására. “Baruch 1912-ben elvitte Wilsont a Demokrata Párt New York-i székházába, ‘úgy vezette őt, mint egy pincsit pórázon’. Wilson ‘kiképzést’ kapott az ott összegyűlt vezetőktől.” – – James Perloff
Tehát a díszletet már elrendezték. A pénzváltók készen álltak, hogy megalapítsák magántulajdonban lévő központi bankjukat ismét. A kárt, amit Andrew Jackson elnök okozott 76 évvel korábban, csak részben hozták helyre a Polgárháború alatt jóváhagyott Nemzeti Bank Törvény révén. A csatározás szakadatlanul folyt az azóta eltelt évtizedek során. Jackson követői lettek a Zöldhátúak, akik William Jennings Bryan támogatóinak kemény magjává váltak. Bryan vezetésével a pénzváltók ellenfelei Baruch gyámkodásának nem lévén tudatában, most Woodrow Wilson mögé sorakoztak. Őket és Bryant hamarosan elárulták.

Az 1913-as FED Törvény
Az elnökválasztási kampány alatt a demokraták gondosan úgy tettek, mintha elleneznék az Aldrich Törvényjavaslatot. Louis McFadden a demokrata képviselő, egyben a Bank és Fizetőeszköz Bizottság elnöke így magyarázta 20 évvel az eset után:

“Az Aldrich Törvényjavaslat programját elvetették… amikor Woodrow Wilsont kinevezték… A Demokrata Párt vezetői, megígérték az embereknek, hogy ha a demokraták ismét hatalomra jutnak, nem lesz itt központi bank, ameddig ők kormányoznak.
Tizenhárom hónappal később megszegték ezt az ígéretüket, és a Wilson kormány a House Ezredes mögött álló sötét lelkű Wall Street-i alakoknak a gyámsága alatt, létrehozták szabad országunkban a király bankjának féregrágta monarchista intézményét, hogy fentről lefelé irányítsanak bennünket, és béklyóba verjenek a bölcsőtől a sírig.” — Louis McFadden

A politikusok mindig megszegik az ígéreteiket, és a választók ezt mindig elfelejtik, s újból hatalomra juttatják őket. Ezek után nem csoda, hogy olyan kormányuk van, amilyet megérdemelnek. A gond ezzel csak az, hogy ezeket a választásokat – még ha véletlenül nem is csalják el őket -, a választópolgárok csekély százaléka kényszeríti rá a nem szavazó többségre! Így a többség is szenved az ostoba kisebbség miatt. Vagyis egy kis létszámú korrupt meg ostoba nevében gyalázzák meg, és fosztják ki a nemzeteket, ezt nevezik DEMOKRÁCIÁNAK!

Amikor Wilsont megválasztották, Morgan, Warburg, Baruch és társaik új tervvel álltak elő, amit Warburg Federal Reserve Rendszernek nevezett. A demokrata vezetés úgy üdvözölte az új Glass-Owen elnevezésű törvényjavaslatot, mint ami radikálisan eltér az Aldrich törvényjavaslattól. De igazából a javaslat minden fontos részletében gyakorlatilag azonos volt a korábbival. Valójában a demokraták olyan hevesen tagadták a hasonlóságot, hogy Paul Warburgnak, mindkét törvényjavaslat szülőatyjának közbe kellett lépnie, hogy megnyugtassa fizetett kongresszusi barátait, hogy a két törvényjavaslat lényegében azonos. “Ha lehántjuk az eltérések külső ‘héját’, a két rendszer ‘magját’ nagyon hasonlónak és szorosan összefüggőnek találjuk.” — Paul Warburg. De ezt a beismerés csak magán használatra szánta.
Nyilvánosan a pénztröszt felhasználta Aldrich szenátort és Frank Vanderlipet, Rockefeller Nemzeti Városi Bankjának elnökét, valamint a Jekyll Island-i hetek egyikét, hogy teli torokból ellenezzék az új Federal Reserve Rendszert. Évekkel később azonban Frank Vanderlip a Saturday Evening Postnak bevallotta, hogy a két intézkedés gyakorlatilag azonos volt egymással. “Noha az Aldrich Federal Reserve Terv megbukott, amikor az Aldrich nevet viselte, a végül jóváhagyott terv mégis tartalmazta annak alapvető pontjait.” – – Frank Vanderlip. Ahogy közeledett a szavazás, a Kongresszus az ohiói Alfred Crozier ügyészt kérte fel felügyelni.

Crozier felfigyelt az Aldrich törvényjavaslat és a Glass-Owen javaslat közötti hasonlóságokra. “A törvényjavaslat pontosan azt biztosítja, amire a Wall Street és a nagy bankok huszonöt éve törekednek – a fizetőeszköz magán és nem pedig nyilvános felügyeletét.” Mindkét intézkedés megfosztja a kormányt és az embereket a közpénzek feletti mindennemű hathatós irányítástól, és kizárólag a bankokat ruházza fel azzal a veszélyes hatalommal, hogy szűkös vagy bőséges mennyiségű pénzt teremtsenek az embereknek.” – – Alfred Crozier, Ohioi ügyész.

Az intézkedésről folytatott vita közben a szenátorok arra panaszkodtak, hogy a nagy bankok pénzügyi erejüket latba vetve befolyásolták a végeredményt. Vannak bankárok ebben az országban, akik a közjó ellenségei, mondta egy szenátor – milyen enyhe megfogalmazás!

A csalás és korrupció vádjai ellenére a törvényjavaslatot végül keresztülnyomták a Szenátuson, 1913. december 22-én, miután a legtöbb szenátor karácsonyi szabadságra ment azt követően, hogy a vezetőség biztosította őket arról, hogy semmi sem fog történni a karácsonyi szünet után még sokáig.

Aznap, amikor a törvényjavaslatot jóváhagyták, Lindbergh kongresszusi képviselő előrelátóan figyelmeztette honfitársait, hogy “Ez a törvény létrehozza a világ legóriásibb trösztjét. Amikor az elnök aláírja ezt a törvényjavaslatot, jóváhagyja a láthatatlan kormányt a Monetáris Hatalom révén. Az emberek nem lesznek egyből tisztában vele, de az elszámolás napja csak néhány évnyire van… Minden idők legsúlyosabb törvényhozói bűntettét ezzel a banki törvénnyel követik el.” — Charles Lindbergh

Mindezek tetejébe, a Kongresszus mindössze néhány héttel korábban hagyott jóvá végül egy javaslatot, ami törvényesítette a jövedelemadót. Miért volt fontos a jövedelemadó törvény? Azért, mert a bankároknak végre sikerült olyan rendszert létrehozni, ami innentől kezdve a szövetségi adósságot szinte a végtelenségig fogja növelni. Hogyan fogják visszafizetni ennek az adósságnak a kamatait, nem beszélve a tőkéről? Emlékezzünk vissza, hogy egy magántulajdonban lévő központi bank a semmiből teremti elő a tőkét.
A szövetségi kormány gyenge volt még. Ez idáig kizárólag csak a vámokból és a közvetett adókból tartotta fenn magát. Most, akárcsak a Bank of England esetében, garantálnia kellett a kamatfizetéseket, az emberek közvetlen megadóztatásával. A pénzváltók tudták, hogy ha az államok hozzájárulásaira kellene hagyatkozniuk, az egyedi államok törvényhozói végül fel fognak háborodni, és vagy megtagadják a saját pénzük utáni kamatok fizetését, vagy legalábbis politikai nyomásra elérnék, hogy alacsony szinten tartsák az adósságot. Érdekes tudni, hogy 1895-ben a legfelsőbb bíróság egy hasonló jövedelemadó törvényt már egyszer alkotmányellenesnek talált.
Sőt, a legfelsőbb bíróság egy vállalati jövedelemadó törvényt is alkotmányellenesnek talált 1908-ban. Ennek eredményeként Aldrich szenátor áterőltetett a Kongresszuson egy javaslatot a jövedelemadót engedélyező alkotmánymódosításra. A tervezett 16. alkotmánymódosítást elküldték a törvényhozóknak jóváhagyásra. De néhány kritikus állítása szerint azonban az államok szükséges háromnegyede soha nem ratifikálta. Más szóval a 16. módosítás lehet, hogy törvénytelen. De a pénzváltóknak nem volt kedvük vitázni a finomságokról. 1913. októberére Aldrich szenátor áterőltette a jövedelemadóról szóló törvényjavaslatot a Kongresszuson.

Az emberek közvetlen adóztatásának lehetősége, és az államok megkerülése nélkül, a Federal Reserve törvény sokkal kevésbé lett volna hasznos azoknak, akik Amerikát mély adósságba akarták taszítani. A Federal Reserve törvény jóváhagyása után egy évvel Lindbergh kongresszusi képviselő elmagyarázta, hogy a FED hogyan hozza létre az úgynevezett üzleti ciklust, és hogyan használja saját hasznára. “Az árak magasba emeléséhez a Federal Reserve Testülete mindössze annyit fog tenni, hogy csökkenti a leszámítolási kamatlábat… ezáltal hitelbővülést teremtenek, és felpezsdül az értékpapírpiac; aztán, amikor… az üzletemberek alkalmazkodtak ezekhez a feltételekhez, megállíthatja vágtatás közben gyarapodását azáltal, hogy önkényesen megemeli a kamatlábat…” “Ez egy emelkedő és zuhanó piaci ingázást képes kiváltani, finoman hintáztatható előre és hátra a leszámítolási kamatláb kis változtatásával, vagy heves ingadozást okozhat egy nagyobb kamatláb változtatással, és mindkét esetben belső információi lesznek, ami a pénzügyi feltételekről és előre fogja tudni az elkövetkező változásokat akár lefelé vagy felfelé…” “Ez a legfurcsább, legveszélyesebb előny, amit valaha is egy különleges, kiváltságos osztály kezébe helyezett bármely valaha létezett kormány…” “Ez a rendszer magánkézben van, és azzal a kizárólagos céllal irányítják, hogy a lehető legnagyobb nyereséget húzza más emberek pénzének használatából.” “Előre tudják, hogy mikor kell pánikot kelteni saját javuk érdekében. Azt is tudják, mikor kell leállítani a pánikot. Az infláció és defláció egyaránt őket szolgálja, amikor az ő kezükben vannak a pénzügyek.” — Charles Lindbergh.

Lindberg képviselőnek minden pontban igaza volt. Amit viszont nem ismert fel, hogy a legtöbb európai országot már évtizedekkel vagy századokkal korábban térdre kényszerítették a központi bankárok. Viszont megemlíti azt az érdekes tényt is, hogy egy évvel később a FED felvásárolta az aranyat, ezzel hiányt teremtett a piacon. Így mondta: “A FED bankok már felvásárolták az aranyat és arany nyugtákat”. (Ma pontosan ez történik! Az arany felvásárlása már tart! lásd korábbi cikkünk! a szerk.) Azonban nem Lindberg képviselő volt az egyetlen, aki kritizálta a FED-et. Louis McFadden kongresszusi képviselő, aki 1920-tól 1931-ig a Ház Banki és Fizetőeszköz Bizottságának elnöke volt, megjegyezte, hogy a Federal Reserve Törvény létre hozott: “Egy szuper-államot, amit nemzetközi bankárok és iparmágnások együttműködve irányítanak a világ rabszolgasorba taszításáért saját kedvtelésükre.” — Louis McFadden. Vedd észre, hogy McFadden látta a Federal Reserve részvényeseinek nemzetközi jellegét. A Ház Banki és Fizetőeszköz Bizottságának egy másik elnöke az 1960-as években, a texasi Wright Patman így fogalmazott: “Manapság az Egyesült Államokban valójában két kormányunk van.…A hivatalosan megválasztott kormányunk… Aztán egy független, felügyelet és koordináció nélküli kormányunk a Federal Reserve Rendszerben, ami a pénzügyi hatalmat működteti, amit pedig az Alkotmány a Kongresszusnak tart fenn.” – Wright Patman

Még az elektromos izzó feltalálója, Thomas Edison is csatlakozott a Federal Reserve Rendszerét kritizálók táborához. “Ha nemzetünk képes egy dollárkötvény kibocsátására, akkor képes egy dollárbankjegy kibocsátására is. Az a tulajdonság, ami jóváteszi a kötvényt, jóváteszi a bankjegyet is. A kötvény és a bankjegy közötti különbség az, hogy a kötvény lehetővé teszi a pénzbrókerek számára, hogy a kötvény kétszeresét szedjék be, plusz további 20%-ot, miközben a fizetőeszközön nem nyer senki, csak azok, akik közvetlenül hozzájárulnak valamilyen hasznos módon. Abszurd állítás, hogy országunk 30 millió dollárnyi államkötvényt képes kibocsátani, és 30 millió dollárt fizet!eszközben pedig nem. Mindkettő fizetési ígérvény, de az egyik ígéret az uzsorásokat hizlalja, míg a másik a népet segíti.” – Thomas Edison

Három évvel a Federal Reserve Törvény jóváhagyása után még Wilson elnöknek is új gondolatai támadtak azzal kapcsolatban, amit szabadjára engedtek első hivatali ideje alatt. “A civilizált világ egyik legrosszabban szabályozott, és az egyik legteljesebb mértékben irányított kormányává váltunk – többé nem a szabad véleménynyilvánítás kormánya vagyunk, többé nem a többségi szavazat kormánya vagyunk, hanem uralkodó férfiak egy kis csoportjának véleménye és fenyegető ereje által működtetett kormány vagyunk.” “Néhányan a legnagyobb emberek közül az Egyesült Államokban, a kereskedelem és gyártás területén félnek valamitől. Tudják, hogy van valahol egy annyira szervezett, annyira észrevétlen, annyira elővigyázatos, annyira összefonódott, annyira teljes, annyira szerteágazóan átható hatalom, hogy jobb, ha suttognak, amikor elítélően szólnak róla.” – Woodrow Wilson. (Ez maga az ÖSSZEESKÜVÉS ELMÉLET az egykori USA elnök szájából – ahogy a cionista pénzurak és talpnyalóik titulálják az VALÓSÁGOT. – a szerk.) Halála előtt, 1924-ben Wilson elnök felfogta, milyen mértékű kárt okozott Amerikának, mikor bevallotta: akaratlanul is tönkretettem a kormányomat. Tehát a pénzváltók, akik a forgalomban lévő pénz mennyiségének manipulálásából profitálnak, végül ismét felállították saját magántulajdonban lévő központi bankjukat Amerikában.

A szintén az ő tulajdonukban lévő fő újságok (értsd: talpnyaló, korrupt média majmok a szerk.) üdvözölték az 1913-as Federal Reserve Törvény jóváhagyását, azt írva az embereknek, hogy innentől kezdve a válságok már tudományosan megelőzhetőek. A tényleges igazság az volt, hogy a válságokat innentől kezdve már tudományosan elő tudták idézni.

SZRTI – Audie 2010.11.04.

előző rész: Célkeresztben: A bankok – a pénz urai 6. rész
következő rész: Célkeresztben: A bankok – a pénz urai 8.

Reklámok
Galéria | Kategória: Audie, MEGOLDÁSOK, SZERZŐK
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.